Úrnapja és hit

Úrnapja, az oltáriszentség, Jézus Krisztus Szent Testének és Vérének ünnepe. Latinul festum eucharistiae, solemnitas corpus domini. Idén június 11. a hivatalos napja – pünkösd vasárnap után 2 héttel, tavaly 5 nappal későbbre, június 16-ára esett –, Kisteleken június 8-án, csütörtökön ünnepelték és tartottak szentmisét, körmenetet. Ennek nincs jelentősége, az érzéseket és a cselekedeteket nem a dátum determinálja.

Töredelmesen bevallom: nem kereszteltek meg, de ezért még nem tartom magam pogánynak. A vallások érdekelnek, igaz, a szó klasszikus értelmében hívőnek nem tarthatom, nem tartom magam – templomba nem járok, nem imádkozom. Munkám révén kerültem kapcsolatba az egyházakkal, voltam szentmisén, és a csütörtökivel együtt két úrnapi körmeneten. De továbbra is „pogány” maradtam. Az idézőjelet az indokolja, hogy például a vándorló népek – többek között eleink – is hittek, több istenben és mitikus alakokban. Mégis, hogyan kerül a csizma, vagyis én az asztalra?

Egyszerű. A tapasztaltak, úgy is fogalmazhatnék, az átéltek arról árulkodtak, amit látok az szép és jó. Kisteleken egymásért imádkoztak az Antal Imre plébánoshoz tartozó – bocsánat, ez így tuti nem pontos definíció – települések megjelent és a Szent István téren virágos oltárt állító tagjai. Jó volt hallgatni, úgy éreztem, a résztvevők nem a tagadhatatlanul látványos „külsőségekre, díszletekre” figyelnek, hanem egymásra, azokra akikért fohászukkal közbenjártak Jézusnál, az Úrnál ezen a napon.

Ez pedig közösséget, nagyon pozitív közösséget teremt és teremtett. Amelyhez, ha pogányul is öröm pár pillanatra, percre, órára tartozni, egy hullámhosszon lenni. Mert jó bízni, hinni, hogy az imák meghallgattatnak – mindennap. Ez a hit? A hit Istenben és emberben? Úgy hiszem.