Évtizedek kérdése?

Az, hogy valaki turistaként hogyan érzi magát ott, ahol nyaral, sok mindenen múlik. Nyilván az idegenforgalmi attrakciókon, látványosságokon is, de egyre inkább azt gondolom, a legfontosabb az, miként tekintenek a helybeliek a látogatóra. A múlt héten Gyulán jártunk. Kitűnően éreztük magunkat. Tetszett a vár, érdekes volt kisvonattal körbejárni a várost, finomakat ettünk a helyi vendéglőkben, az Almási-kastély pedig lenyűgöző élményeket kínáló, izgalmas múzeum. A fürdőben sem volt okunk a panaszra. 

A legjobban azonban az tetszett nekem, hogy a helybeliek milyen kedvesen fordultak felénk. Ezt tapasztaltuk, amikor mondjuk útbaigazítást kértünk, de akkor is, amikor valahol szelfit próbáltunk készíteni – nyomban jelentkezett valaki, aki lefotózott minket, a telefont pedig jókívánságok kíséretében adta vissza.

Makón ugyanez mintha egy kicsit másként működne. Az összehasonlítás azért érdekes, mert a mostani turisztikai fejlesztések alkalmával nem egyszer elhangzott: a Maros-parti város távlati célja Gyulát utolérni. Ez egyelőre természetesen álom: a békési volt megyeszékhelyen az egészet nagyjából hatvan éve kezdték, a Maros-parti városban meg alig több, mint egy évtizede. De az idegenforgalmi fejlesztéseket a Makóhoz kötődő közösségi oldalakon többen fanyalogva fogadják, a vendégcsalogató nyári fesztiváloknak sem örülnek, még a tűzijátékot is betiltanák. A fürdő Romániából érkező vendégeit sem látja szívesen mindenki. Érdekes egyébként: ők a gyulai Várfürdőben is sokan vannak. 

Ha egy ide utazni készülő kíváncsiságból belenézne az előbb említett oldalakba, a hozzászólásokat olvasva még a kedve is elmenne az egésztől. Egy szerencsénk van: ez valószínűleg eszükbe sem jut.