Hajléktalan remény

Egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet Szabó Gabriellára és Budai Győző Szilárdra. Amint megírtuk, a szegedi, hajléktalan pár még most is a szabad ég alatt alszik. Életükben a két biztos pont a Lechner téri szeretetláda és egy közelben álló épület, amelynek oldalában éjszakánként meghúzzák magukat. Minden cuccuk elfér négy táskában, az egyik füle ráadásul elszakadt. Ha lesz mivel, majd megvarrják.  

Hajléktalan szerelem 

Első találkozásunkkor Gabriella vacogott a csípős hidegben. Amikor felajánlottam, hogy üljünk be valahová melegedni, úgy beszélgessünk, a környékben mindössze két hely volt nyitva, egy kávézó és egy kocsma. Gabriella rögtön leszögezte, hogy kocsmába ne menjünk, mert ők nem isznak.

Elmesélték, hogy hogyan jutottak az utcára. Gabriella története rázott meg leginkább, aki szinte egyik pillanatról a másikra került a jómódból a kilátástalanságba. Riasztó volt végighallgatni, hogy mennyire kevés kellett ahhoz, hogy elveszítse otthonát. Győzővel más-más okból lettek hajléktalanok, egy körülmény mégis ugyanaz volt. Mégpedig, hogy nem volt kire támaszkodniuk a bajban. A hajléktalanszálló hozta őket össze, ott szövődött a szerelem. Vigyáznak egymásra, ahogy tudnak, gondoskodnak egymásról. 

Remény a munkára, esély az életre

Elképzelni sem tudom, hogy hogyan lehet fedél nélkül fizikailag átvészelni az éjszakákat a mínuszokban. Ahogyan azt sem, hogy hogyan lehet lelkileg feldolgozni ezt a teljes kiszolgáltatottságot. Ám még ennél is nagyobb talány számomra Gabriellával és Győzővel kapcsolatban, hogy mivel táplálhatják azt az elszántságot és reményt, ami olyan erősen sugárzott belőlük beszélgetésünk során? Ugyanis dolgozni akarnak. Nem segélyt vagy alamizsnát, hanem munkát szeretnének. Ezért vállalták az interjút tabuk nélkül, nevükkel, arcukkal, történetükkel. Folyamatosan falakba ütköznek, de nem adják föl. Reménykednek, hogy egyszer valaki esélyt ad nekik. Esélyt a munkára, azzal együtt az életre és talán még egy kis boldogságra is.