2025.01.06. 07:30
Újév, új remény
Vízkereszttel véget ért az ünnepi idill. Ismét benépesültek az iskolák és a munkahelyek, beköszöntöttek az újév szürke hétköznapjai és sokaknál az ünnepek utáni depresszió. A fonalat felvenni nem egyszerű, de olykor a legváratlanabb helyeken bukkanhat bátorításra az ember. Jómagam a villamoson leltem reményre.
„Kész, passz, vége, ennyi, haza” – mondta unokahúgom még egészen kicsi korában minden elunt tevékenysége végén. Ezek a szavak jutottak eszembe az újév beköszöntével. Kész, passz, vége, ennyi, csak nem haza, hanem vissza a munkába, iskolába, szürke hétköznapokba. És Isten hozott, ünnepek utáni depresszió!
Újév: „újra ér a bunkóság!”
Vízkereszt napjával elérkezett a karácsonyi ünnepkör vége, a karácsonyfák lebontásának ideje. A függőkkel és a fényfüzérekkel együtt sokan a „csupa szív, szeretet” érzést is bedobozolják. Marad az összeráncolt homlok, a nagy sóhajok és a jól bevált „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitás. Az egyik ismerősöm ilyentájt mindig lelkesen jelenti be: „újra ér bunkónak lenni!”. Én pedig mindig hozzáteszem: „ér, de nem kötelező”.
Iskolás koromban mindig akadt egy tanár, aki a téli szünet utáni első óráján azzal indított, hogy „na, mire emlékeztek? Vegyetek elő egy lapot a röpdolgozathoz!”. Idén az egyik szomszéd zökkentett egy pillanat alatt vissza a megszokott kerékvágásba. Elsején még boldog új évet kívánt, másodikán már jó szokása szerint nem fogadta a köszönésemet. Majd a pékség ajtaján sietősen tolakodott be előttem egy férfi, az eladó üres tekintettel tette fel a kérdést: „te mit akarsz?”. Helyreállt hát a rend.
Villamoson talált remény
A munkába visszatérvén most is megállapítottam, hogy az „orsó” az ünnepek alatt sem pihent, és a fonal, amit fel kellene újra venni, csak gyarapodott és kuszálódott. Kell egy kis idő, míg az ember rátalál a végére.
De eszembe jutott a reményt keltő, húszas éveiben járó trió – egy lány és két fiatalember –, akikkel január 1-jén délelőtt volt szerencsém egy villamoson utazni Szegeden. Szolidnak nehezen minősíthető társalgásukból gyorsan kiderült, hogy egy szilveszteri buliból iparkodtak haza egy másik városba, mert másnap mindhármójukat várták a munka frontján.
A villamos a Kossuth Lajos sugárúton zötyögött. A Károlyi kollégiumhoz közelítve az egyik fiatalember hangosan megkérdezte két társát: „ugye, a következő megálló már az Oktogon?”. Szavai most is bátorítóan hatnak rám. Ha neki sikerült felvenni a fonalat, valamennyiünknek sikerülni fog.
