Díszpolgárból lett mostoha

Munkaügyben gyakran mozgok Szeged belvárosában, időről időre elhaladok a Varga Mátyás Színháztörténeti Gyűjtemény és Kiállítóhely előtt is. A külső vakolatától jó ideje megfosztott épület mostohagyerekként rikít ki a takaros lakóházak sorából a Bécsi körúton. A közelmúlt eseményei alapján ráadásul igencsak úgy tűnik, hogy nem csak az épület, de immár a falak között rejlő, ritka gazdag hagyaték is mostohagyerek lett mindenekelőtt a szegedi önkormányzat szemében. 

Semmibe vették a végakaratot

Amint megírtuk, a kiállítóhely az azt működtető Móra Ferenc Múzeum tájékoztatása szerint előzetes időpontfoglalással, csoportosan látogatható. Ugyanakkor a Varga Mátyás Színházpártoló Társaság tagjainak közelmúltbeli tapasztalatai alapján a Kossuth-díjas díszlettervező alkotásait a falakról eltávolították, a méretes kerámiákkal és a bútorokkal együtt a legfelső szinten zsúfolták össze. A két alsó szint pedig immár irodaként funkcionál. 

A legelszomorítóbb az egész ügyben, hogy Varga Mátyás annak idején azzal a kikötéssel hagyta a városra a házat, hogy kizárólag eredeti céljai szerint, azaz színháztörténeti kiállítóhelyként hasznosítható. Szeged díszpolgárának végakarata azonban, úgy tűnik, immár mit sem számít a városnak.  

Varga Mátyás nevében kiáltanak

A szegedi színházpártolók szót emeltek a 2002 óta a Belvárosi temetőben nyugvó legenda nevében, de vajon ez mire lesz elég? Vajon meghallja-e a tisztelet, a felelősség, az aggodalom és a lelkiismeret harsány kiáltását az a város, amely veszni hagyta Bálint Sándor szülőházát is? Vajon meghallja-e az az önkormányzat, amely 23 évvel ezelőtt és a közelmúltban is csak közönyt mutatott a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert újszegedi lakóházának sorsa iránt? És vajon meghallja-e az a múzeum, amely a Varga Mátyás-házat több mint tíz éve „életben tartó” önkéntesek tájékoztatása nélkül adott új funkciót az épületnek?

Sík Sándor verssorai jutottak eszembe: „Javuljatok meg istenek/Hogy minden emberi kiáltás/Akit keres, találja meg”.