Költészet napja

A véletlen, és az illetékesek döntése, úgy hozta, hogy a kedvenc költőm, József Attila születésnapja lett a magyar költészet napja – április 11. Ilyenkor a szegedi köztereken versek jelennek meg, kiragasztva. A szerkesztőségbe, a sajtóházba tartva a villamosra vártam a Rózsa utcai megállóban, 4 perc volt hátra a „tuja” érkezéséig. Ekkor fedeztem fel két költeményt a váró üvegén, sajnos csak az egyik szerzőre emlékszem, Szabó Magda.

Percek

A négyből legalább egy percet elszórakoztam azzal, hogy azon tanakodtam, elkezdjem-e az olvasást, lesz-e rá érkezésem. A rövidebbel kezdtem, és még mindig volt hátra bőven idő – legalább 2 perc –, belekezdtem Szabó Magda versébe is, időnként oldalra pillantva, jön-e már a villamos. Az utolsó két-három sor maradt csak el a Kinek már álma sincs című versből. Megkerestem a neten, hogy kerek legyen a kép. Ezt olvastam: „Egyszer oly kerek leszek, oly sima, mint a többi odalenn, Őrizd lelkem épségét, szerelem!”. Szép, ajánlom olvassák el. De ne csak ezt. Számomra jól, ideálisan kezdődött a költészet napja, verssel. Ekkor ugrott be: verset szinte mindenki ír, főleg ifjan, szerelmeset, aztán a legtöbbünk kinövi – így voltam ezzel én is –, nem ír és nem is olvas költeményeket. Vagyis valószínűleg többen írunk, írtunk verseket, mint később olvasunk. Baj. Pedig a villamosmegállós példa bizonyítja, nem kell hozzá sok idő, pár perc is elég, hogy elmerüljünk a költészetben, abban a nagyszerű, semmihez sem hasonlítható világban.

Költészet napja – mindig

Ha mindig elolvasnánk egy-egy verset, ha reggel, másképpen indulna, ha este, másképpen zárulna a nap, és talán jobban viselnénk, elviselnénk a minket ért negatív dolgokat, eseményeket, hatásokat. Arról nem is beszélve, hogy így minden egyes nap a költészet napja lehetne. Mintha egy napból állna az év – mindig április 11. lenne.