2025.04.20. 10:00
Még mindig él
Tizenéves koromban, ahogy illett, jártam locsolkodni. A rokonsághoz tartozó hölgyeket egyedül látogattam meg, aztán a lányokat barátokkal, osztálytársakkal egy csapatban. A pénzért locsolkodás csak elvétve volt szokás, és akkoriban sok helyütt még valódi, festett tojást kaptam, nem csokitojást, ami manapság divatos.
A legötletesebben az az osztálytársnőnk köszönte meg a locsolkodást, aki mindenkinek egy-egy lottószelvényt nyomott a kezébe, miután kölnit hintettünk a frizurájára. Később egyikünk se nyert vele, de ez egyáltalán nem volt fontos.
A locsolkodás tovább él
Mindez arról jutott eszembe, hogy olvasom, a mai csongrádi legények miként készülnek húsvét hétfőjére. Úgy tűnik, nagyjából ugyanúgy, ahogy annak idején mi is tettük – és ezt jó látni. Én akkoriban is azt hittem, a locsolkodás szokása kiveszőben van. Voltak, akik nyűgnek, fölösleges dolognak tartották már évtizedekkel ezelőtt is, aztán tessék: még mindig él. Az egész ünnepkör tartalma, üzenete megváltozott persze, de a világ is folyamatosan változik, ráadásul manapság egyre gyorsabban. A makói múzeumigazgató ezzel kapcsolatban azt mondta nekem, amikor a intézmény családi húsvétváró rendezvényén beszélgettünk, hogy ők azért igyekeznek a hagyományokat tovább adni a gyerekeknek. A skanzenben mindenki jól érezte magát, szóval van remény, hogy még a következő generáció számára is jelent majd valamit ez az ünnep.
Én sem csak az emlékeim között őrzöm. Nálunk is fő a jó előre megvett a sonka, aztán összejön a család, a lányaim kapnak csokinyuszit – és igen, locsolkodni is megyek hétfőn, még ha ez már csak a legszűkebb rokonságot érinti is. Tényleg nem vész el, csak átalakul. Bennem is, és ez így a jó.
