Születésnapunkra

A kilencvenes évek elején, diákként a főiskolai újságot szerkesztettem. A tanárképzőn megjelenő "A Tű" abban a rendszerváltás utáni pillanatban a végre szabadon kimondható, leírható gondolatok hordozójává vált. A lap a még ottmaradt régivágásúak, az előző rendszert sem viselkedésben, sem oktatási módszerekben, sem szavakban hátrahagyni nem tudók intézményi kritikusa lett. És persze a szárnyukat bontogató költők és novellisták publikálási lehetősége.

De mindannyian féltékenyen figyeltük a profikat. Hátha egyszer majd mi is közéjük tartozhatunk.

Az újságírás profizmusát Szegeden és környékén akkor is a Délmagyarország jelentette. Meghatározó véleményvezér volt, és azokban az időkben egyes felmérések szerint az újságírók társadalmi megbecsülése és presztízse vetekedett a listát vezető orvosokéval. A sajtószabadság újonnan beköszöntött korszaka megemelte az újságírók társadalmi szerepét, különösen a politikai és közéleti témákban aktív szerkesztőkét.

A fenti, általam átélt néhány éves időszak mindössze rövid villanás a legnagyobb múltra visszatekintő magyar, vidéki lap életében. Amelynek minden korban megvolt a maga sajátossága, megvoltak később ikonikussá vált szerzői és megvolt a saját hangja. Lehet a Délmagyarországot kedvelni, vagy nem szeretni. Hibákat keresni benne, vagy kiemelni a pozitívumokat. Mindez azonban mit sem számít a legfontosabb tény mellett: a térség legmeghatározóbb hangja tudott maradni száztizenöt éven át. Nagyon komoly munka van ebben. Azoknak az újságíróknak, szerkesztőknek, kiadói dolgozóknak és nyomdászoknak a munkája, akik ezidő alatt egyszer sem adták fel. Alkalmazkodtak és tették a dolgukat. Innen is hálás köszönet nekik!

És hálás köszönet a maiaknak, akik egy olyan korban írnak cikkeket, amelyben az alkalmazkodás hihetetlen energiát kíván. Az újságírás online világba költözése átírt sok, évtizedes, sőt évszázados szabályt, amit a szöveg alkotásáról és megjelenítéséről tudtunk. Az olvasók igényei naponta változnak és az írásokat nekik kínáló internetes algoritmusok naponta lepnek meg mindannyiunkat. De a régi és új kihívások sem foghatnak ki rajtunk, hiszen egy szerkesztőség mindig közösség, alkotó szellemi műhely és pont arra jött létre, hogy a változásokhoz alkalmazkodva alkosson.

Az újságírás lényege nem változott az elmúlt száztizenöt év alatt: olyan írásokkal kell kiszolgálni az olvasókat, amelyeket azok el is olvasnak, olyan témákat kell feldolgozni, amelyek iránt a legnagyobb a kíváncsiság. 

És hogy jól csináljuk-e? Időnként talán mi sem tudjuk, de igyekszünk mindent megtenni, hogy egyszer, a Délmagyarország egy jövőben távoli évfordulóján valaki azt írja majd: féltékenyen figyeltük a profikat, hátha egyszer majd mi is közéjük tartozhatunk.