Egyszer emlék lesz

Gyerekkorom egy részét egy belvárosi panellakásban töltöttem. Amikor odaköltöztünk, a háztömb tövében egy kanális csordogált: partján jó időben olykor horgászbotos férfiak ücsörögtek, esténként pedig békák kuruttyoltak. Az idillnek aztán néhány évvel később vége szakadt. Daruskocsik hoztak hatalmas betonhengereket, a víz abban csordogált tovább, majd az egészet földdel fedték le. Ma díszkőborítású sétány van a meder helyén, de a sétány neve és egy tábla emlékeztet rá: ezen a helyen folyt a makói vidék ősidőktől természetes vízlevezetője, a Nagyér-csatorna.

Évtizedek óta orrfacsaró

A csatornának, igaz, nem a belvárosban, de még ma is van nyitott szakasza Makó lakott területén. Jó egy kilométeres, de halak nem élnek benne, és brekegés helyett inkább arról a bűzről nevezetes, ami a környék lakóinak orrát facsarja hosszú évtizedek óta. A szag egyrészt annak tulajdonítható, hogy termálvíz folyik bele, másrészt annak, hogy rothad benne a növényzet, mert a víz lefolyása időről időre megakad. Utóbbi helyzet jelenleg is fennáll, ezért a városvezetés a vízügy illetékeseivel megegyezett: közösen nekilátnak a meder és a part tisztításának – az önkormányzat a városhatáron innen, az ATIVIZIG azon túl.

A Nagyér-csatorna emlékezete

Ha tényleg megindul a felgyülemlett víztömeg, minden bizonnyal enyhet hoz a part mentieknek. A végleges megoldás persze itt is a lefedés lesz, aminek – megírtuk – már készen vannak a tervei, a pénz előteremtésére benyújtott pályázat is már csak a végső jóváhagyás pecsétjére vár. Hogy ott is lesz-e tábla, amikor befejeződik a munka, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy az ott élők emlékezni fognak rá, amíg élnek.