Rémek a városban

Szikés rém, cukros bácsi, fosórém és furcsábbnál furcsább figurák ólálkodnak Szeged utcáin. 

Szikés rém és társai 

Pedig emlékeimben ez a város mindig a nyugalom szigeteként élt, most viszont már kétszer is meggondolom, hogy merjek-e egyes részeken nyugodt szívvel végigsétálni. A Mars tér és a Tarján neve régóta összemosódik a veszéllyel. Szájról-szájra ezt suttogják: "ide ne költözz, erre ne menj egyedül!". Egyikük kést ránt, másikuk közterületen végzi a dolgát, a harmadik pedig rejtélyes csomagokkal csalogatja a gyerekeket. Ők a városi rémek, akik alattomosan, de egyre nyíltabban tartanak rettegésben minket. A szikés rémmel én is néhány napja farkasszemet néztem, és nem tagadom, a pulzusom az egekbe szökött. Akkor még nem tudtam, hogy ő az, akitől mindenki tart, de utólag hálás vagyok a sorsnak, hogy "csak" ennyivel megúsztam: agresszíven rám mordult, aztán továbbállt. Az ilyen pillanatokban az ember sokkal jobban megbecsüli, hogy egyáltalán él. Én is átértékeltem az életemet, pedig nem vagyok egy spirituális személy. Bele sem merek gondolni, mi történt volna, ha nem engedem be a hátsó ajtón, és egyszerűen figyelmen kívül hagyom a követelését. Ami megtörtént, megtörtént. Valamelyest megnyugtató a tudat, hogy egy rémmel kevesebb kóborol már a városban: a szikés férfi felelni fog tetteiért, sorsáról az ügyészség dönt. De vajon hányan lehetnek még, akik elődeik példáján felbátorodva próbálnak "szerencsét" az utcákon? Milyen rém születhet még? A bajt csírájában kell elfojtani. Én bízom a rendőrség munkájában, bízom abban, hogy Szeged újra a napfény, nem pedig a sötétség városa lesz. A város nem érdemli meg, hogy suttogva beszéljünk egyes utcákról, mintha tiltott zónák lennének. A szegedi biztonság nem lehet múlt idő.