Kétlyukú fánk

Még csak január elején járunk, de már most kijelenthetjük, hogy az új esztendő egyik legjobb filmje a Tőrbe ejtve. Pedig a sztori látszólag nem nagy truváj: adott egy nagyon idős és nagyon gazdag bestselleríró, akit pont a születésnapja éjjelén ér a halál, miután otthonában jól kipartizta magát a teljes családdal. A rendőrség ezután a helyszínre érkezik, és szép sorban minden egyes családtagot kikérdeznek az esetről. Hol voltak a halál beálltakor? Mit csináltak előtte? Milyen viszonyban voltak az öreg íróval? Volt-e okuk megölni őt? A kérdezők között van az ünnepelt nyomozó, Benoit Blanc, a kérdezettek között pedig egy olyasvalaki, aki egész egyszerűen nem tud hazudni, mert valahányszor valamilyen valótlanságot állít, automatikusan hányinger tör rá. Tökéletes párosítás, ezért hát Blanc csakhamar fel is fogadja az igazmondó nőt, legyen segítője a nyomozásban. A nyomozásban, aminek igazából nincs is létjogosultsága, ugyanis szinte minden jel arra mutat, hogy az idős író öngyilkos lett, elvágta a saját torkát.

Szinte minden jel erre mutat, ám korántsem mindegyik. Vannak olyan jelek, amik nem hagyják nyugodni a nyomozózsenit, és miután Blanc mind jobban beleássa magát az ügybe, kiderül, hogy sokkal szövevényesebb ez az „öngyilkosság”, mint amilyennek elsőre tűnt. Azaz Blanc megfogalmazásában: ha elfogadjuk, hogy egy rendőrségi ügy egy fánkhoz hasonlít, aminek közepén egyetlen lyuk tátong, akkor ebben a konkrét ügyben a fánkunknak nemcsak egyetlenegy, hanem két tátongó lyuka is van. (Máris jobban érthető, ugye?)

A rendező-forgatókönyvíró, Rian Johnson (Csillagok háborúja VIII: Az utolsó Jedik) Tőrbe ejtve című filmjéhez a népszerű Cluedo-társasjáték kezdő szituációját vette alapul, azt megbolondította egy kis Agatha Christie-vel, majd hozzáadta saját kreativitását. A film legnagyobb ereje a bravúros forgatókönyvben rejlik. A több mint kétórás játékidő alatt semmi sem hat erőltetettnek, miközben a többcsavaros filmekre jellemző túlbonyolítást is végig kerüli, az információkat pedig a lehető legjobb időben és ütemben adagolja. Teszi mindezt úgy, hogy az egyetlen helyszínen összegyűlő megannyi szereplőt végig izgalmasan mozgatja, és mindenkinek éppen annyi játékidőt biztosít, amennyi indokolt.

Az alapvetően jó sztorit Rian Johnson zseniálisan meséli el, ezzel pedig elejét veszi abbéli félelmünknek, hogy a cselekmény csak annyiból áll, hogy megválaszolja a kérdést: ha mégsem öngyilkosság történt, akkor ki lehet a gyilkos? Miután választ kapunk egy kérdésre, jön egy újabb, és miután arra is megkaptuk a választ, egy harmadik kérdés merül fel és így tovább. A kérdések és válaszok kavalkádjában könnyű eltévedni, de Rian Johnson végig biztos kézzel kormányoz, nem áldozza fel filmjét a túlzott csavarosság, következésképpen az érthetetlenség oltárán. Miután elolvasták a forgatókönyvet, aligha véletlen, hogy ennyi sztár szegődött a filmhez. És valamennyien maximálisan meg is hálálják a bizalmat, élükön azzal a Daniel Craiggel, aki James Bondból pillanatok alatt Poirot és Sherlock Holmes lesz egy személyben. Dicséret illeti a feltörekvő sztárt, Ana de Armast is, akárcsak a többi híres színészt, Toni Collette-et, Chris Evanst, Christopher Plummert, Jamie Lee Curtist és Michael Shannont is.

A film nézése közben többször is eszembe jutott a tavalyi év egyik nagy, de sajnos beváltatlan ígérete, a Húzós éjszaka az El Royale-ban. Az a film olyan akart lenni, mint amilyen a Tőrbe ejtve lett. Remek, de nem túlzásba vitt humorú, stílusos és egy végig rendkívül izgalmas krimi. Ünnepeljük hát moziban az új évet!