Nem bánta meg, hogy ideköltözött

2021.03.31. 20:30

Tóth Béla ezer szállal kötődik Csongrádhoz – Galéria

A közelmúltban két rangos elismeréssel is díjazták Tóth Béla pályafutását. A csongrádi művész az Emberi Erőforrások Minisztériumától Munkácsy Mihály-díjat, az Agrárminisztériumtól az Életfa Emlékplakett Ezüst fokozata kitüntetést kapott. Mindkét elismerés a szobrász több évtizedes kimagasló művészi munkásságának elismerése.

Majzik Attila

Tóth Béla szobrászmûvész csongrádi mûtermében 2019-ben. Fotó: Majzik Attila

Fotó: Majzik Attila

Tóth Béla tanulmányait Budapesten végezte, a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát. A lovak szeretetét a családból hozta, édesapja a Ludovika lovaglótanára volt, majd évtizedeken át az öttusa-válogatott lovasedzőjeként dolgozott. Innen ered a lovakhoz való különös kötődése, azok anatómiai és lélektani ismerete. A lovak megformálását hivatása középpontjába helyezte, ma már a lószobrászat egyik legjelentősebb 20. századi művelőjeként tartják számon.

Tóth Béla szobrászmûvész csongrádi mûtermében 2019-ben. Fotó: Majzik Attila

40 éve Csongrádon

Tóth Béla pályafutása 1979-ig Budapesthez kötődött, a művész a következő évben, 1980-ban költözött Csongrádra. A Tisza-parti városban 1979-ben avatták fel a máig városképi jelentőségű Kubikos emlékművét, az átadón kezdték kapacitálni, hogy költözzön a városba. A fővárost egy vidéki kisvárosra cserélni eleinte nem volt zökkenőmentes, de nem bánta meg a döntést, ezer szállal kötődik Csongrádhoz.

Bár nem szülővárosa, mégis ő az egyik legnagyobb lokálpatrióta, magáénak érzi a várost.

Öregvár utcai műterméből szá­mos meghatározó munkája ke­rült ki, szobrait országszerte ismerik. A veretlen csodakanca, Kincsem életnagyságú bronzszobra, az Ópusztaszeren látható Feszty Árpád bronzszobra, a szegedi ’56-os emlékmű, a kőbányai Kőrösi Csoma Sándor- és a szombathelyi Petőfi-szobor, vagy a gyulai vár előtt álló végvári vitéz lovas szobra is Tóth Béla kézjegyét viseli.

Meglepte a két díj

A szobrászművész elmondta, manapság már kevesebbet dolgozik, egy sérülés is hátráltatja, így főleg érmeket, domborműveket készít. A nemrég kapott elismeréseknek örül, de legalább annyira fontosnak tartja a barátai, tisztelői szeretetét is.

– Jóleső érzés, hogy elisme­rik az ember munkáját. Az Ag­­rárminisztérium díját általában azok kapják, akik a mezőgazdaság terén alkottak valami nagyot, így elsőre meg is lepődtem, hogy engem is díjaztak. A Munkácsy-díjra pe­­dig egyáltalán nem számítottam, úgy voltam vele, hogy én azt már nem kapom meg. A hetvenes években háromszor is javasoltak erre a kitüntetésre, mindháromszor csak az én nevemet húzták le a listáról. Nagyapám református lelkész volt, apám Ludovikán végzett katonatiszt: ezért én „nem meg­­felelő származású” voltam a rendszer szemében – emlékezett vissza a szobrászművész.

Napokig gratuláltak neki

– Miután kiderült, hogy megkaptam a Munkácsy-díjat, két napon át, reggeltől estig szünet nélkül szóltak a telefonok a házban. Jólesett, hogy még ennyien emlékeznek rám, ennyien tisztelik a munkám. Számomra ez a díj valódi értéke

– fogalmazott a szobrászművész.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában