Koporsók az utcán, sikolyok a Tisza-parton

Egy elterjedt szegedi legendát vizsgáltunk meg decemberben a Móra Ferenc Múzeum régészeinek segítségével: a szegedi alagutakét. Az alagútnak hitt járatok az első csatornarendszer maradványai, írtuk meg, és Rózsa Sándor nem szökhetett ki egyiken sem a szegedi vár börtönéből.

A 18. században a vár területén épült ki az első szegedi csatorna, de az onnan kiindulók mind a Tiszába torkolltak. Vannak várak az országban, ahová építettek menekülő alagutat, a szegedi nem tartozik ezek közé.

Így nem szökött meg a betyár Rózsa Sándor

A városban egységes csatornahálózat a Nagyárvíz után épült ki, Lechner Lajos irányításával: a „Lechner-csatornák” némelyikében egy felnőtt ember is tudott volna sétálni. Rózsa Sándor 23 évesen került először a törvény elé, két tehenet lopott társaival Kiskunhalas környékén. Másfél évi fogságra ítélte a szegedi törvényszék, de megszökött a börtönből, és végképp a bűn útjára tért: futóbetyárnak állt. Azt már tudjuk, hogyan nem szökött meg – nem ez az egyetlen közismert legenda azonban a megyeszékhelyen.

„Ezt a legendát szegediektől hallottam” – így kezdte Jókai Mór a régi jóslat elbeszélését,

ami az 1879-es szegedi nagy árvízzel vált valóra. Megírtuk: Jókai és Mikszáth Kálmán is szemtanúi voltak, ahogy az áradat betört a városba. A legenda nagy vonalakban: amikor Szegeden tűzvész pusztított – Jókai úgy írta, körülbelül most száz éve – a lakosság sírva üldögélt a romok felett, és sóhajtozott, lesz-e még Szeged olyan nagy és szép, mint volt?

Koporsók az utcákon

Ekkor keletkezett a jóslat, ami aztán elterjedt az emberek között: „Akkor épül fel Szeged olyan naggyá és széppé, mint hajdan volt, mikor a halottak visszatérnek a városba.”

Az ár felszaggatta a sírhalmokat is az alsóvárosi temetőben, koporsók úsztak a vízen.

A töltésre menekült nép azt látta, hogy jönnek vissza a halottak az elhagyott utcákra: hitték, hamarosan beteljesedik a jóslat. Ha azt nézzük, milyen város épült a víz pusztítása után, végül is igazuk volt.

Lazán kapcsolódik ide, hogy Ferenc József árvíz utáni látogatására, egyetlen napért építették meg a szegedi Sóhajok hídját a városháza és a mellette álló bérpalota között. A nép városi legenda szerint azért kezdte el így hívni a Lechner Ödön és Pártos Gyula tervezte folyosót, mert azon kellett átmenni az adóhivatalba – csakhogy ugyanez a legenda él a régi debreceni városházáról is.

Ló lépett a kegyképre

A víz egy másik szegedi legendában is nagy szerepet játszik, ami az alsóvárosi templom kegyképéhez, a Napbaöltözött Máriához fűződik. A „Szögedi Segítő” a római Santa Maria Maggiore-bazilika kegyképének korai barokk változata, a Napbaöltözött Asszony balján a kis Jézussal, jobbján jogarral. Az olajfestmény a 17. században készült a középkorban elpusztult eredetije pótlására. Az eredeti készítésének legkésőbbi időpontját 1543-ra teszik a Magyar Katolikus Lexikon szerint. Az 1500-as évek közepén, hogy ne kerüljön a törökök kezébe, a Csöpörke nevű tóba rejtették, ami a mai Ady tér területén volt egykor.

A lexikon így emlékezik meg a történetről: a hagyomány szerint pár évvel fölépülése után tűz pusztította a templomot, de egy hívő kimentette a „Szögedi Segítő” képét.

A törökök üldözőbe vették, mert azt hitték, kincs van nála.

A menekülő elrejtette a képet a közeli Csöpörke-tó vizében, ahol 80 évig maradt. 1630-ban egy török katona találta meg, aki lovát itatni ment a tóhoz. Amikor az állat belegázolt a vízbe, ráléphetett a kegyképre, és az előbukkant a vízből. A török felismerte benne a Magyarok Nagyasszonyát, elvitte a ferencesek kolostorába. Dombormű is őrzi a legendát az orgonatartó karzat oszlopán.

Egy másik legenda szerint 1697-ben, a zentai csatában a Szögedi Segítő főoltáron ábrázolt képe lebegett az ellenség felett.

A törökök megijedtek a Szűzanyától, a szövetséges keresztény sereg győzött.

Sikolyok a Tisza partján

Néhány éve kísértet járta helyeket kerestünk Szegeden, és azzal szembesültünk, hogy a Boszorkánysziget nem csak helyben híres. Több cikkben felsorolták az ország szellem járta pontjai között.

A hozzá kapcsolódó eseményekből indult ki a legenda: éjszakánként az itt kivégzettek nyögéseit, sóhajait, sikolyait lehet hallani, amit mi egyébként nem tapasztaltunk.

Boszorkányégetések helyszíne volt a terület, ezt szinte minden szegedi tudja – Darvasi László, a neves író Taligás című regényében idézte meg az időszakot. 1728-ban aszály pusztított, ráadásul Makóról is betelepült a városba néhány, már ott boszorkány hírébe keveredett asszony. 18 embert fogtak perbe boszorkányság vádjával, három asszony megfulladt a vízpróbán, többen már a börtönben öngyilkosok lettek. Végül 12 ember égett el máglyán, köztük Dugonics András dédanyja – a Boszorkánysziget utca arról kapta a nevét, hogy a legenda szerint azon az útvonalon kísérték ki a szigetre a „boszorkányokat”.

Egy várandós nőnek megkegyelmeztek – arra az időre, amíg világra nem hozza a gyermekét. Szegeden folytatták le a magyar boszorkányperek mintegy felét az 1700-as évek első felében.

UV-kapu a Dóm téren

Ahol egyetem működik, ott a diákság körében is útjukra indulnak legendák, babonák. Fűződik egy a Dóm tér bal, Rerrich Béla térre kivezető kapujához is: aki itt átmegy, az biztosan megbukik valamelyik vizsgáján.

Az utóvizsgát a diáknyelv UV-nak rövidíti, így született meg az UV-kapu név. Az Aradi téri Rákóczi-szoborról pedig azt tartja a diáklegenda:

ha szegedi diplomás szűz halad el előtte, lova dobbant a jobb mellső lábával.

Ugyanezt hallottuk már a Magyar Ede tér lovasszobráról is, ami az első világháborúban elesett szegedi 3. Honvéd Huszárezred hősi halottainak emlékét őrzi. A teret Szeged-szerte Lófaraként ismerik, és ez is az egyetemistáktól jöhetett: a jogi karnak ugyanis éppen hátat fordít ló és lovasa.

Szintén a szegedi diáklegendárium része, hogy a Boldogasszony sugárúti Béke Tanszék neve is a szomjas fiatalságtól ered. Az átkosban Béke volt a neve, a közeli Ságvári-gimnázium, a tanárképző és az egyetem diákjai előszeretettel látogatták. Így végül megkapta a Béke mellé a Tanszéket is, hivatalosan, cégtáblára.