A legtökéletesebb bajusz

Ami engem illet, a 2017-es debütálással elégedett voltam, a Gyilkosság az Orient expresszen egyáltalán nem okozott csalódást. A sztárszínészek tették a dolgukat, Branagh kifejezetten jól hozta Poirot karakterét, a történetmesélés pedig végig élvezetes és pörgős volt. A látványra sem lehetett panasz, fazont szabott a filmnek. Nagy különbség azonban, hogy akkor még nem voltak elvárásaim, hiszen nem tudtam, mire számítsak, most viszont legalább olyan moziélményt vártam a Halál a Nílusontól, mint amit kaptam a Branagh-féle Poirot első megjelenésétől. 

A sztárgárda most is adott, Kenneth Branagh mellett a főbb szerepekben olyan színészek láthatók, mint Gal Gadot (Wonder Woman), Armie Hammer (A magányos lovas), Annette Bening (Amerikai szépség), Rose Leslie (Trónok harca) és Letitia Wright (Fekete párduc). Amit Branagh felépített a főhős karakterét illetően, ahhoz ezúttal is következetes (leszámítva egyetlen jelenetet, amelyben Poirot olyat tesz, amit eleddig – legalábbis tudomásom szerint – soha nem tett, sem az eredeti Agatha Christie-regényekben, sem pedig a korábbi adaptációkban). 

Vonat helyett ezúttal egy hajón zajlanak az események, amiknek középpontjában egy rejtélyes gyilkosság áll, és természetesen az lesz a kérdés, ki(k) a tettes(ek). Sok lehetőség felmerül, ezeken Poirot módszeresen végigmegy. Van, amit hamar kizár, és van, aminek a kérdésén ő maga is elidőzik. Az információadagolás jó ütemben történik, elvarratlan szálak egy Poirot-történetben szóba sem kerülhetnek, viszont a feszültségkeltéssel adós marad a film. Elsősorban a zenehasználatnak köszönhetően persze mindig tudjuk, mikor jött el egy-egy drámai nagyjelenet ideje, ilyenkor azonban a feszültséget némileg tompítja a túlzott színpadiasság. Bár a teátrális elegancia szinte Poirot személyiségéhez tartozik, az előző részben mégsem éreztem úgy, hogy a színpadiasság bármit is elnyomna. Talán ebben a filmben eleve kevesebb a feszültség, vagy ami van, az is inkább a főszereplők románcához kapcsolódik.

 A szerelmi idill bemutatása, illetve egyéb magánéleti vonatkozások túlságosan is előtérbe kerülnek, és miattuk kevesebb idő jut a titokzatos bűneset felgöngyölítésére. Értem Branagh rendezői koncepcióját, miszerint a szereplők élethelyzetének részletesebb bemutatásával több súlyt ad a gyilkosságnak, az arányok mégsem megfelelőek. A kezdés túl hosszadalmas, a film középrésze pedig kifejezetten unalmas. A látvány miatt ugyanakkor nézeti magát a film, és sosem válik teljesen érdektelenné, hiszen a karakterek egy része azért kellően izgalmas. A krimirajongó persze minden percben a bűnesetet várja, hogy utána végre megkezdődhessen a nyomozás folyamata.

 Poirot kihallgatásai most is – mint az Orient expresszen – a film sava-borsát jelentik, a film legizgalmasabb szakaszát szolgáltatva ezzel. A legérdekesebb részegység azonban a Poirot bajuszának eredetéről szóló szakasz. Lehet, hogy sok rajongó megütközik ezen a bajuszteórián, nekem viszont tetszett, mert noha kissé erőltetett, további mélységet ad a karakternek. 

Krimihez képest a Halál a Níluson lassabb sodrású az átlagnál, néhol meg csak csordogál, és egy pillanatra sem lesz belőle nílusi áramlású folyam. Ha nem várunk tőle sokat, egy borús hétvégén azért érdemes tenni vele egy próbát.