Élőhalott szuperhős

A Marvel eddig leginkább a stílussal, illetve a hangvétellel kísérletezett. Jusson eszünkbe ekkor, hogy a Deadpool ugyanúgy a Marvel istállójából jött ki, mint a Logan, de érdekes kísérlet lenne egymáshoz hasonlítani például A galaxis őrzőit és az Amerika kapitány – A tél katonáját is. Mondhatjuk, hogy az említett filmekben az alkotói szándék, elképzelés jobban érvényesült, mint a legtöbb szuperhősfilm esetében. No de mi a helyzet a legújabb eresztéssel, a Doctor Strange az őrület multiverzumában című filmmel? Jót tesz-e neki a horrorfilmes eszköztár?

Elkerülhetetlen, hogy beszéljünk egy kicsit a film rendezőjéről, Sam Rai­mi­ről. Ő az, aki a kétezres évek elején megrendezte a Tobey ­Ma­guire-féle Pókember-trilógiát, és noha azokat a filmeket is szenvedéllyel készítette, Raimi terepe mégis inkább a horror. Neki köszönhetjük a Gonosz halottat, A sötétség seregét és a Pokolba taszítva címűt. Anno a Pókemberben még nem házasította össze a horrort a képregényfilm műfajával, most viszont nem kegyelmez a széplelkűeknek. 

Az új Doctor Strange-film hű a címéhez, főhősünk ugyanis valóban bekerül egy őrült univerzumba, sőt szó szerint ki-be ugrál egyik téridőből a másikba. Amiről azt gondolja, csupán álom, arról kiderül, hogy ugyanolyan valóságos, csak egy másik univerzumban. 

Belőle is több van: létezik ilyen Doctor Strange, olyan Doctor Strange meg amolyan Doctor Strange is. És igen, létezik egy élőhalott Doctor Strange is, aki ráadásul nem is akármilyen szerepet kap a végére. Hősünk ezeket az utazásokat nem egyedül hajtja végre. Egy tinédzser lány (Xochitl Gomez szimpatikus alakításában) segít neki, mivel az ő áldásos (vagy inkább áldatlan?) képessége pont ez: tud ugrálni a multiverzumban. És hogy mi az ugrálások célja, azaz mi a film valódi tétje? Ez legyen most titok, ám annyit elárulhatok: a film előzetese meglehetősen félrevezető, és az egyik bosszúállónak sokkal nagyobb szerepe lesz, mint amennyit az előzetesek sejtettek a rajongókkal. 

Mivel Doctor Strange nem tartozik a legnépszerűbb szuperhősök közé, és nem is igazán megosztó karakter, a stúdióban jól gondolták, hogy a szórakoztató, ám markáns stílussal kevéssé rendelkező első rész után most egy olyan DS-filmre van szükség, amely azáltal válhat megosztóvá, hogy egy kicsit más, mint a több hasonszőrű szuperhősfilm. A már említett Sam Raimi rendezőn kívül szerződtették a projekthez Danny Elfmant is, aki a Tim Burton-filmek házi zeneszerzője, és olyan legendás témákat köszönhetünk neki, mint a Batman, a Karácsonyi lidércnyomás vagy a Men in Black zenéje.

Elfman ezúttal sem hazudtolja meg magát, hiszen nagyszerű dallamokat komponált, tökéletes aláfestést biztosítva Raimi kreatív képi megoldásaihoz. Ám itt álljunk meg egy pillanatra! Ha ugyanis valami kreatív, az még nem feltétlenül jó. Raimi filmje bővelkedik az ínyenc megoldásokban, ám ha napokkal később visszagondolunk a látottakra, rájövünk, hogy a sok horrorklisé és látványos képi megvalósítás mögött nem sok minden rejlik. Jó a tinilány karaktere, de csak amíg nézzük. Jó a főgonosz motivációja, de csak amíg nézzük. Doctor Strange is elmegy, sőt olykor még szórakoztató is, ám őt is hamar elfelejtjük. Kimondom hát: az őrület multiverzumában maga a sztori nem elég őrült. Márpedig ha nincs igazán jó sztori, akkor szinte hiába minden eredetiség. 
 

Szóval könnyen elképzelhető, hogy Benedict Cumberbatch jobban élvezte, hogy végre eljátszhatott egy zombit, mint maguk a nézők.