Fehér Lótusz (2. évad, 1 – 5. epizód)

Hatalmasat szólt tavaly nyáron a Fehér Lótusz, mind a kritikusok (köztük én is), mind a nézők zabálták az eredetileg egy évadosra tervezett minisorozatot. Most végre megérkezett a 2. évad, ami jó okot ad arra, hogy leellenőrizzük: tovább tart-e az alkotók lendülete, vagy egyszeri csoda történt?

Kezdjük a zenével, illetve a sorozat legújabb intrójával! Aki akár egyszer is hallotta a kanadai Cristobal Tapia de Veer káprázatosan egyedi aláfestő zenéjét, az jól tudja, hogy ennél kifejezőbbet aligha lehet írni. Tudta ezt jól maga az alkotó is, így hát egyediségben nem is akart versenyre kelni saját korábbi szerzeményével, inkább úgy gondolta, fogja az eredeti dallamot, és megbuherálja kissé. A megbuherálásnak végül egy egészen zseniális változat lett az eredménye, ami úgy képes megőrizni az első évad témavilágát, hogy közben az új helyszín atmoszférájához igazítja azt. Új helyszín? Mi lehet jobb az első évadbeli Hawaii szigeténél? Nos, az új Fehér Lótusz Szicíliába tette át székhelyét, ami megadta a lehetőséget arra, hogy a sorozat ne „csak” egy luxus nyaralóhelyet ábrázoljon csodálatos tengerparttal, hanem ezekkel együtt magát a történelmet is, a hagyományokat, a semmi mással össze nem keverhető olaszos hangulatot. Kijelenthetjük tehát, hogy a zene mellett az új helyszín is bőven felveszi a versenyt az előző évad nagyszerűségével.

Arról már előzetesen hírt kaphattunk, hogy az új évadban mindössze egyetlen főszereplő tér vissza tavalyról. Ő nem más, mint a Jennifer Coolidge által alakított Tanya. Mellette – a fontosabb mellékszereplők közül – Greg (Jon Gries) visszatérését üdvözölhetjük, akivel a nő még az első évadban ismerkedett össze. Az akkori kapcsolatnak házasság lett a vége, a házasság pedig most tetőzik, a sorozat második évadában, Olaszországban. Rajtuk kívül csupa új arcot ismerhetünk meg. Itt van nekünk mindjárt Portia, aki Tanya cselédje asszisztense – őt a fiatal tehetség, Haley Lu Richardson alakítja. Itt van a Di Grasso-család, legalábbis annak három tagja, a nagyapa, az apa és a fia. Az őket játszó színészek közül a legnagyobb név a legidősebb Di Grasso szerepében látható F. Murray Abraham. Megismerünk két fiatal házaspárt, akik látszólag szöges ellentétei a másiknak. Itt is van nagy név, méghozzá Aubrey Plaza és Theo James. Aztán ne feledkezzünk meg a két éjjeli pillangóról, Luciáról és Miáról se, akik szobáról szobára járva kötik össze hőseink sorsát. Végül említsük meg a luxusszálloda vezetőjét, Valentinát, akivel kapcsolatban máris álljunk meg egy szóra!

Ha valamiben látványosan gyengébben teljesít az új évad, az a szállodaigazgató karaktere. Noha még két epizód hátravan, egyelőre nem látni, mitől lehet olyan érdekes Valentina, mint amilyen volt az első évadban Armond. (És ha már itt tartunk, Valentina személyzete sem vetekszik a hawaii hotel dolgozóival.) De nyugodjunk meg most rögtön, a többiekkel az ég egy adta világon semmi probléma. A sorozat író-rendezője, Mike White ezúttal is bitangerős jellemrajzokat készített. Némelyikük majd’ kisétál a képernyőről, annyira életszagú, annyira hiteles és emberi. Már az első évad kapcsán is megjegyeztem, hogy White mester rendkívüli odaadással szereti, megérti és tiszteli az általa teremtett figurákat, és ez most is elmondható. Nincs olyan, aki egyértelműen negatív lenne, de olyan sincs, aki tisztán pozitív. Csak olyanok vannak, akik egyszerre jók és rosszak. Akik értékesek és gyarlók egyszersmind. Akik emberek.  

Abszurd helyzetekből talán valamivel kevesebb akad most, mint az első évadban. Az eddigi öt epizód alatt például feleannyit sem nevettem, mint legutóbb. Ennek okát könnyű lenne megfejteni, mondván az új részek sötétebb tónusúak, komorabbak. Csakhogy ez nem igaz, sőt! A Fehér Lótusz második évada annak ellenére súlytalanabb elődjénél, hogy közben szereplői végig hiteles és izgalmas karakterek. Inkább a közöttük lévő kapcsolati hálót érheti némi kritika. Persze nem kell megijedni, továbbra sem török szappanopera-szintű viszonyrendszerekkel találkozhatunk. Csupán azt állítom, az eddigi öt epizód a konfliktusok mélységét tekintve némileg visszalépés a Hawaiin történtekhez képest.  

Mindezzel együtt a problémaérzékenység továbbra is a sorozat védjegye. A legjobb jelenetek megint azok, amikor a szereplők leülnek egy asztalhoz, és ütköztetik világfelfogásaikat. White ezeket a jeleneteket nagyon érzi, hibátlan dialógokat ír. Hol az idős és a fiatal találkozik, hol a prűd és a szabadelvű, máskor a nő és a férfi, vagy épp a gazdagabb és a szegényebb. A Fehér Lótusz sosem ítélkezik, és nem csak közhelyeket pufogtat. Visszautalva a bevezetőben írt kérdésre: tovább tart az alkotók lendülete, jóllehet csak kisebb csoda történt. Ha az első évad egy makulátlan 10/10-es volt, ez a mostani – két epizóddal a vége előtt – egyelőre „csak” 9/10.