Film

2023.02.01. 16:00

A páciens – sorozatkritika

Ha az alapsztori eleve nagyszerű, már csak két-három remek színész kell, és kész is a kiváló minisorozat. A páciens tíz, körömrágósan feszült epizódban bizonyítja az előbb elmondottak igazát.

Lass Péter

Fotó: Disney+

Ha A páciens címen futó miniszériát nem a tengerentúlon álmodták volna képernyőre, hanem mondjuk valamelyik skandináv országban, alighanem már arról cikkeznénk, hogy közeleg a nagy sikerű európai sorozat hollywoodi remake-je. Manapság igen ritka, hogy az USA filmipara egyszerre eredeti és zseniális ötletekkel rukkoljon elő, de ez most megtörtént. Joel Fields és Joseph Weisberg közös projektje, A páciens a Disney+ kínálatában érhető el, és egyáltalán nem fogjuk megbánni, ha öt órát rászánunk az életünkből. Intelligens, feszült, nyomasztó és megrázó. Az alkotók még arra is ügyeltek, nehogy beleunjunk a kevés szereplőt mozgató történetvilágba, úgyhogy igencsak rövidre – átlagosan félórásakra – szabták az egyes epizódokat. Ráadásul a cliffhangerek is jól működnek – nehéz kibírni, hogy ne folytassuk tovább a következő résszel. 

Fotó: Disney+

Na de lássuk is a sztorit dióhéjban! Adva van egy középkorú pszichoterapeuta, Dr. Alan Strauss, akinek egy napon a rendelőjébe egy napszemüveget és baseballsapkát viselő, zilált külsejű fiatalember toppan be. Beszélgetnek egy kicsit, ahogyan orvos a páciensével, látszólag nincs ebben semmi különös. Nem sokkal ezután azt látjuk, hogy Dr. Strauss nem a saját ágyában ébred, hanem egy idegen helyiségben. Valaki a lábát az ágyhoz bilincselte. Rövidesen megtudjuk, hogy Sam a hunyó, a doki újdonsült páciense. Sajnos Sam kénytelen volt emberrablást elkövetni, máskülönben nem tudná elmesélni az orvosnak a legtitkosabb vágyait. Samnek ugyanis emberölési szándékai vannak, és abban a reményben rabolta el Dr. Strausst, hogy az majd lebeszéli őt a gyilkosságok elkövetéséről. Mindez azt jelenti, hogy ameddig Sam nem tud megszabadulni vérszomjas vágyaitól, addig Alan Strauss nem lehet szabad.  

A sztori tehát két ember mentális küzdelme, egyrészt egymás ellen, másrészt küzdelem saját démonjaikkal szemben is. Sam életét édesapja alakja árnyékolja be, a fizikai agresszióval megmérgezett gyermekkor, és most az akkoriban elszenvedett sérelmeket torolja meg a társadalmon. Eközben persze hatalmi játszmát folytat orvosával, akit ugyan minden alkalommal végighallgat, ám az általa adott tanácsokat nem mindig sikerül megfogadnia. Vele szemben áll Dr. Strauss, aki rabként, az ágyhoz bilincselve teszi meg belső utazását emlékei között. Akárcsak Sam az apjától, Alan Strausstól is elhidegült a saját fia, jóllehet teljesen más okból, más minőségben. Az elhidegülés azonban tény, Alannek tehát számot kell vetnie azzal, milyen apa valójában, milyennek kellene lennie, mit rontott el, hogyan javíthatna gyermekével való kapcsolatán. Eközben – rabként, a jelenben – ügyelnie kell minden egyes kimondott szóra, mozdulatra. Úgy kellene orvosi tanácsokat osztogatnia egy lelkileg és mentálisan sérült embernek, hogy közben az élete ennek az embernek a kezében van. A páciensben tehát némiképp megelevenedik Seherezádé története, hiszen Straussnak is az az egyetlen reménye, hogy addig húzza az időt, amíg valakik rá nem találnak. Kérdés: meddig húzhatja az időt?  

A páciens legnagyobb erénye a meghökkentő alapsztori mellett az erőteljes színészi játékban rejlik. Domhnall Gleeson (Ex Machina, Időről időre) pályafutása eddigi legjobb teljesítményét nyújtja, teljesen eggyé válik Sammel. Szerepe színészi szempontból roppant látványos, ugyanakkor rendkívül nehéz, komplex, mivel egyszerre kell veszélyesnek, félelmetesnek és szánandónak, nyomorultnak tűnnie. Az ilyenre mondják, hogy összetett jellem, aki összetett hatást vált ki a nézőből is – egyszerre félünk tőle, gyűlöljük és sajnáljuk őt. Valahogy így érezhet az irányába Dr. Strauss is, akit Steve Carell (A hivatal, A 40 éves szűz) alakít lenyűgöző átéléssel. Az eddig jobbára vígjátékokban brillírozó Carell úgy képes megjeleníteni Alan Strauss karakterét, ahogy pont nem egy rutinos komikustól várnánk. Alakítása már-már eszköztelen, inkább csak a tekintetén látni, hogy minden újabb nappal egyre jobban és jobban retteg a haláltól. A bezártság miatti halálvárás összefüggésbe kerül Strauss zsidó származásával is, és ez az egyetlen pontja a minisorozatnak, amit kissé erőltetettnek érzek. A származás, pontosabban a férfi vallása a fiával való kapcsolatában is hangsúlyos szerephez jut, de míg ez teljesen oké, sőt fokozza is a drámát, addig Auschwitz emlegetése, mi több megidézése csak hatásvadász túlzás.  

A páciens megtekintése erősen ajánlott, a lélektani thriller rajongóinak meg egyenesen kötelező látnivaló. Minimalista jellegéből adódóan iskolapéldája annak, hogy a minőséghez sokszor tényleg nem kell semmi más, csak egy jó sztori meg néhány jó színész, akiknek a szájába az alkotók mindvégig hiteles mondatokat adnak. Így a végére úgy áll össze a kép, hogy a nyomasztó sorozat drámai erejénél fogva akár megrázó, katartikus is lehet.      

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában