Filmkritika

2023.02.10. 16:16

Filmkritika: Szenvedés, ami irányt mutat

Ne egy könnyű életért imádkozz, hanem erőért, ami átsegít egy nehéz életen – hangzik el a filmben, amikor Stu atya Isten gondolatait tolmácsolja. Az ő élete a példa rá, hogy ez az erő nem csak önmagában létezik, hanem átadható másoknak is.

Lass Péter

Stuart Long atya igazából (balra) és Mark Wahlberg alakításában (jobbra).

A mindössze harminckét esztendős Rosalind Ross megírta, majd megrendezte élete első nagyjátékfilmjét, a Stu atyát, egy igaz történeten alapuló filmdrámát, amelyben a címszereplő ökölvívóként kezdi, végül hithű katolikus papként végzi – kereken ötvenévesen. A film tehát egy klasszikus megtéréstörténet, amelyből – hála a rendkívül feszesre szabott történetmesélésnek – gyönyörűen kirajzolódik minden egyes lépcsőfok, vagyis annak módja, hogyan lett a meglehetősen agresszív és ateista emberből később Isten hűséges földi szolgálója. Ross rendezését ennek rendje és módja szerint több részre lehet bontani. Stuart Longot a ringben ismerjük meg, ahogy épp péppé veri az ellenfelét. Nem sokkal később egy orvos közli vele, hogy jobban teszi, ha mihamarabb szögre akasztja bokszkesztyűit, mert a teste már nem bírja a terhelést. Ez az első jel Stu életében. A második jelet akkor kapja, amikor új munkahelyén megpillantja élete szerelmét. A lányról kiderül, hogy gyakorló keresztény, és bizony a házasság előtti szextől is tartózkodik, ráadásul elsőre nem is szimpatikus neki a hitetlen, rámenős Stuart. A férfit azonban az elutasítás csak még kitartóbbá teszi, és így lesz ez akkor is, amikor a hivatalos egyházi szervektől kap elutasítást. Egy motorbalesetet követően különös jelenést tapasztal, és ez a jelenés jelenti az igazi sorsfordulót. Stuart Long elhívatása megtörténik, a férfi végérvényesen Istennek szenteli az életét, felülemelkedve minden földi hívságon.

E rövid tartalomismertetőben még nem tértem ki arra, hogy az immár papi pályára lépő Stuartnál egy nagyon ritka, gyógyíthatatlan izombetegséget diagnosztizálnak. Hősünk ekkor érti meg azt, hogy nem saját magáért kell élnie, hanem azért, hogy utat mutasson más embereknek. A film itt jut el a maga tetőpontjára, ekkor éri el érzelmi magaslatait. És igen, a nézőnek is ekkor lesz szüksége a legtöbb zsebkendőre. Azt látjuk, ahogyan egy életerős ember fokozatosan leépül, de olyannyira, hogy a legvégén már csúszva-mászva járul Jézus szobra elé a templomban. Azt látjuk, ahogyan az apja segít neki, akivel bár sosem volt jó a viszonya, az utolsó napokban mégis ő az, aki – az édesanyával együtt – gondját viseli a magatehetetlen Stuartnak.

A Stu atya jelenleg az HBO Max kínálatában érhető el. A film nincs kétórás, és a rendezőnő nagyszerűen sáfárkodik a korlátozott játékidő adta lehetőséggel. Azért is írom, hogy „korlátozott”, illetve azért emelem ki, hogy remekül osztja be a játékidőt, mert Stu atya történetét akár egy minisorozat formájában is el tudnám képzelni, sőt. Ennek ellenére csak ritkán érezzük úgy, hogy a film bármit is elnagyolna. Talán egy-két fordulópontnál lehet hiányérzetünk, ami abból fakad, hogy a lelki ábrázolások elmélyítésére nincs elegendő idő. Emiatt bizonyos jelenetek (például a balesetet követő jelenés) elnagyoltnak tűnhetnek, de soha nem annyira, hogy megfosszák a nézőt az érzelmi átélés élményétől. Ehhez az élményhez rendkívül sokat tesz Mark Wahlberg, aki Stu atya szerepében élete legnagyszerűbb alakítását nyújtja. Rajta kívül fontos szerephez jut a címszereplő szüleit játszó Jacki Weaver és Mel Gibson (aki a valóságban a rendezőnő élettársa). A Stu atya leginkább azoknak ajánlható, akik szeretik a klasszikus vonalvezetésű filmdrámákat, és nem félnek, hanem éppen hogy erőt merítenek a tragikus, mégis felemelő sorsok láttán.        

9/10

Címkék#filmkritika

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában