Sorozatkritika – A fiúk (The Boys)

Ami az elért sikereket illeti, mindenféleképpen kalapemelés jár a Garth Ennis képregénysorozata alapján készült The Boysnak. Az Amazon Prime kínálatában elérhető sorozat már a legelső epizódtól kezdve olyan nézettségi adatokat produkál a streamingszolgálatónak, amit még a Netflix is megirigyelne. Hogy mi a titka? A kérdésre adott választ több oldalról is megközelíthetjük. Például a pszichológia felől: eleve előnyből indul egy olyan sorozat, amely vállaltan azt az oldalát mutatja be a szuperhősöknek, amiket a Marvel és/vagy a DC égisze alá tartozó filmek a legkevésbé sem merészelnek ábrázolni. A The Boysban bemutatott hősök zöme finoman szólva sem mutat pozitív példát az átlagemberek számára, azaz a hősiességük kimerül abban, ahogyan a média lefesti őket. A sorozatban bemutatott hősök a való világban erkölcsileg züllött, romlott alakok, beteges, perverz vágyakkal és önpusztító életmóddal. A nézők többsége vélhetően ki volt már éhezve egy olyan szuperhős-sorozatra, ami végtelenül cinikus, és olyan messze áll a megszokott idealizáltságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Persze Vasember, Doctor Strange vagy Batman sem tökéletes, nekik is megvannak a maguk problémái, rigolyái, de ezeken a kvázi hibákon túl számukra sosem kérdés, hogy az elesetteken, a védteleneken igenis segíteni kell, a világban meglévő gonosztevőkkel mihamarabb el kell bánni. Nos, a The Boys szupererejű hősei, élükön Homelanderrel, csak a média kedvéért követnek el hőstetteket, egyébként olyan züllöttek, mint… nos, nagyon-nagyon züllöttek. Legyen elég annyi, hogy hozzájuk képest még a Watchmen tagjai is angyali teremtések. A The Boys hőseinek még a szupererejük sem istenáldotta tehetségből származik, őket ugyanis nem a Gondviselő választotta ki a bolygó védelmezésére (ahogyan a média igyekszik belenevelni a közönségbe), hanem csak orvosi kísérletek eredményei. Az első évad – többek között – épp erről szól, nevezetesen hogy a szuperhősöket foglalkoztató óriásvállalat, a Vought hogyan próbálja eltussolni az igazságot a szupererőt biztosító V szérumról.  

Jelen kritikám átfogó módon igyekszik értékelni Eric Kripke sorozatát, úgyhogy nem térek ki külön-külön az egyes epizódokra. A sorozat minősége állandó, egy pillanatra sincs visszaesés, és ez az állandóság feltétlenül a pozitívumok sorát gyarapítja. A készítők soha sem térnek le a megkezdett útról, tehát az a fontos üzenet, miszerint a média hamis képet fest a valóságról, mindvégig jelen van. Egyfajta médiakritikaként is felfogható a sorozat, vagyis azok a nézők, akik fogékonyak a tömegkommunikáció működési mechanizmusának a leleplezésére, azok imádni fogják a The Boyst. Azok is oda lesznek érte, akik elvárják egy 18+-os sorozattól, hogy az erőszakot kendőzetlenül, explicite mutassa be, sőt látványosságként kezelje a vérben tocsogó gyilkosságok, illetve a kiömlő, szerteszét spriccelő belsőségek ábrázolását. Rajongásig fogják szeretni a sorozatot azok is, akik már megcsömörlöttek a fősodorban látott szuperhősök egydimenziósságától, legyenek azok pozitív vagy negatív karakterek. A The Boys szereplői közül gyakorlatilag senki sem kizárólag jó vagy rossz.

A már említett Homelander karaktere éppúgy változik, új és új információkkal telítődik, miként a címszereplő csapat alfahímjének számító Butcher személyisége is. (Előbbit Antony Starr alakítja észbontóan zseniálisan, utóbbit pedig Karl Urban nem kevésbé kiválóan.) Persze a néző – látva a szuperhősök módfelett képmutató világát – gyorsan elköteleződik a címszereplők oldalára, ám ez nem jelenti azt, hogy ne értenénk meg az úgymond sötétebbik oldal motivációit. Minden egyes évad hatásos cliffhangerrel ér véget, azaz mindig ügyesen sikerül megágyazni a következő felvonásnak. Nyomatékosan jelzem, rendkívül addiktív sorozat a The Boys, nyilvánvaló, sőt idővel egyre zavaróbb hibái ellenére is. 

Mik ezek a hibák? Egy részükről spoilerek nélkül igen nehéz beszélni, de az biztos, hogy az egész koncepció ingatag lábakon áll, ha a néző végiggondolja a következőt: ha Homelander elképesztő erővel rendelkezik, miért nem számol le mielőbb a fiúk csapatával? Erre persze megvan a válasz: ha leszámolna velük, nem lenne sorozat. Úgyhogy ezt inkább ne is firtassuk! Hiba ugyanakkor az is, hogy bár látványban és bizonyos tartalmi elemekben rendkívül merész a sorozat, ám ha arról van szó, hogy egy-egy fontosabb szereplőjét eltegye végre láb alól, ehhez már nem túl merészek a készítők. Ha mindenki mindent túlél, a drámainak szánt összecsapások egy idő után jelentősen veszítenek a komolyságukból. Így maga a sorozat is képmutatónak hat, hiszen végig azt mutatja be, mennyire rossz a média hipokrita világa, közben maga is kínosan ügyel arra, hogy egyetlen rajongóját se veszítse el azáltal, hogy megöli valamelyik közönségkedvenc szereplőt.