Két otthonnal is rendelkezik a makói zeneművész, de egy helyre jár megnyugodni

– Amikor az M5-ös autópályán először meglátom a Makó táblát, varázslat történik. Jobban rálépek a gázpedálra, hajt a vágy, hogy mielőbb hazaérjek – mondta a város neves szülötte, Szentpéteri Csilla zongoraművész-zeneszerző, aki nemrégiben a városnap alkalmából muzsikált zenésztársaival Makón. A telt házas szabadtéri koncert óriási sikert aratott. Elárulta: amikor a Maros-parti városba jön fellépni, mindig egy nappal hamarabb érkezik és első dolga az, hogy felkerekedjen kerékpárral vagy gyalog. Miközben lépten-nyomon ismerősök, barátok köszönnek rá, időutazást is átél a gyermekkorba: itt nem a világszerte koncertező művész, hanem egy makói lány. Ez boldoggá teszi.

Szentpéteri Csilla jobban figyelne az egyensúlyra

– Kevesen mondhatják el, hogy két otthonuk van. Nekem ez megadatott. Makó a megnyugvás, a feltöltődés, Budapest pedig a pörgés, a napi szintű munka hétvége és ünnepek nélkül – jellemezte mindennapjait. Úgy érzi, hogy az otthonuk egyben munkahely is. Hozzátette: ha újrakezdhetné a karrierjét, jobban figyelne az egyensúlyra.

Az utóbbi három évben mindig hazajött koncertezni, és mindig új műsorral. A legutóbbiban az volt a fantasztikus – mondta – , hogy makói muzsikusokkal is együtt játszott.

– Ez egy üzenet is a közönségnek, hogy nem csak lélekben maradtam makói, de fontosak számomra az itteni művészek – jegyezte meg.

Az első hangtól az utolsóig mindent kitalál

Szentpéteri Csillának éppen huszonöt éve jelent meg az első lemeze Üzenet címmel. Ilyen különleges hangzásvilágú muzsikával előtte senki nem jelentkezett. Bár sokan beskatulyázzák a crossover műfajába azt, amit csinál, nem szereti ezt a megjelölést.

– Ez egy Szentpéteri Csillás zongorabolygó. Én a első hangtól az utolsóig mindent kitalálok, megírok és a mai napig rengeteget olvasok a zeneszerzők életéről. Érdekel, hogyan alkottak, mennyire voltak magányosak vagy társasági emberek, mit gondoltak a világról, milyen szokásaik voltak. Kicsit már úgy érzem, mintha a szomszédaim vagy a barátaim lennének – mosolyodott el. Számára mindez azért fontos, mert így a műveiket hallgatva el tudja képzelni, milyen huszadik-huszonegyedik századi műfaj passzolna hozzájuk, ha most élnének.

– Vivaldihoz például a dallamos rock. Mozart számos műve életörömöt áraszt, így illik hozzá a Bossa nova, Chopin meg olyan filmzenéket írna ma, hogy vetélytársa lehetne Morricone-nak – mondott példákat.

Mindenhonnan ömlik a zene

Mintegy százötven átirata van, saját szerzeménye pedig több, mint ötven. Új lemezt szívesen készítene, van is egy albumra való száma, de úgy látja, a lemezkiadás ideje lejárt.

– Szomorú ez, mert a zenemegosztó oldalakra felkerült dalokat nem lehet becsomagolva a karácsonyfa alá tenni. Pedig sokan vannak, akik koncert után szívesen dedikáltatnának – osztotta meg tapasztalatát.

Annak sem örül, hogy mindenhonnan ömlik a zene. Amikor az ember kijön mondjuk egy nagyáruházból, ahol még a mosdóban is ez a helyzet, inkább csöndre vágyik. A harmadik legnagyobb gond pedig az szerinte, hogy az embereket leszoktatták a koncertjegy-vásárlásról a rengeteg ingyenes fesztivállal. Így teljesen átláthatatlan, valójában mire lenne kíváncsi a közönség.

– Sok zenész egyedül megy fellépni. Igaz, ez költséghatékony és akár három haknit lenyom így az illető egy nap, sokszor full playbackkel, de zenekarral ez lehetetlen és én ezt elképzelni nem tudom – hangsúlyozta.

Idén is rengeteg terve van, turné, zenei tábor, vitorlázás. 

– A fejem tele van hangjegyekkel, az idei év új utat nyitott számomra, többek között énekeseknek fogok zenéket írni – árulta el.