Nem így képzelte el a búcsút a Makótól

Egy szép emlék: a Makó–Újpest kupameccsen Mészöly Gézával (jobbról), a vendégek edzőjével beszélget Takács Zoltán. Fotó: Karnok CsabaTakács Zoltán két éven keresztül irányította a Makó FC labdarúgócsapatának szakmai munkáját. 2005 januárjában Kolozsvári Jánost váltotta a másodosztályú gárda kispadján. A nehéz helyzetben lévő együttest benntartotta az NB I/B-ben, majd a következő évadban a zöld-sárgák minden idők legjobb makói szereplését produkálták az NB II keleti csoportjában szerzett negyedik helyükkel. A hat egykori válogatottal kiálló Győrt kiverték a Magyar Kupából, de a zöld-fehéreken kívül még az Újpestet, majd legutóbb a Borsodi Liga listavezetőjét, az MTK-t is „lehozták" az Erdei-sporttelepre.

A most folyó bajnokság őszi szezonja viszont nem úgy sikerült a gárdának, ahogy azt elvárták volna a szurkolók: a Makó mindössze 15 pontot gyűjtve csak a 11. helyről várja a márciusi folytatást. De már nem Takács vezetésével, ugyanis az egyesület elnöksége úgy döntött: felbontja a tréner szerződését.

Nem sikertörténet

– Azzal természetesen egyetértek, hogy a múlt őszi szereplésünk nem sikertörténet a negyedik hely után – jelentette ki a menesztett szakember. – Nyilvánvaló, hogy nem lehetek elégedett; de szeretnék emlékeztetni, egy évvel ezelőtt sem álltunk „félidőben" valami fényesen, aztán mégis ragyogó évadot zártunk.

Erre most nem kerülhet sor, legalábbis nem Takács Zoltán vezetésével, aki lapunk december 30-i számából értesült a felállításáról.
– Hogy meglepődtem-e? Gondolhatja... Minősíthetetlen ez a lépés Ménesi Gábor elnöktől. Tisztában vagyok azzal, mindig benne van a pakliban, ha nincs az elvárt eredmény, akkor megköszönik az edző munkáját. Ezzel semmi gondom. Csakhogy az őszi szezon már november 19-én véget ért. Ha akkor azt mondják, Zoli, köszönjük eddigi munkádat, azt zokszó nélkül tudomásul veszem. Bár a suttogásokat én is hallottam, de nekem senki sem szólt. A Karcag elleni szezonzáró találkozónkat követően eltelt majd másfél hónap, és az újságból kellett megtudnom, hogy kirúgtak. Nem hiszem, hogy két év munkája után ezt érdemeltem.

Utólagos köszönet

Mivel az edzőmenesztés a téli szünet alatt történt, Takács Zoltánnak nem volt sem lehetősége, sem módja elbúcsúzni munkatársaitól. Most ezt megteszi: „Szeretném megköszönni Barta Sándor technikai vezető, Ádók János és Ferencz Ferenc masszőr, dr. Czirok Gábor csapatorvos, Alexa Szabolcs erőnléti edző, C. Molnár László kapusedző, valamint Barna György és Barna Györgyné szertáros munkáját".

Nem érezte a bizalmat

Nyílt titok volt Makó-szerte, hogy az elnök és a vezetőedző között már régebb óta megromlott a viszony.
– Tény, nem voltunk különösebben jóban, de arra még a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam, hogy arra sem méltat, hogy a szemembe mondja: „Már nem te vagy a csapat edzője". Szerintem az mindent elmond róla, hogy az újságból kellett megtudnom, a jövőben nem számít már rám. Alattomos és gerinctelen megoldásnak tartom ezt a fajta közlési módot, bár ha jobban belegondolok, ezen annyira nem is kellene meglepődnöm, mert Ménesi Gábor ténykedését ez végig jellemezte velem szemben. A kinevezésem óta nem éreztem a bizalmát, a támogatottságát a munkámhoz. Szerintem alig várta, várták, hogy mikor lesz lehetőség az eltávolításomra, mikor ültethetik vissza az edzői székbe az előző trénert.

Takács attól is kiakadt, hogy az elnök azt nyilatkozta: „a vezetőség részéről az ősszel minden segítséget megkapott a szakmai stáb".

Edzői panaszok

– Még hogy mindent! Mondok néhány példát. Július 4-én elkezdtük a felkészülést, de nem teljes kerettel, ugyanis az elnök ebben az időpontban elengedte meghatározó játékosunkat, Varga Róbertet kéthetes nyaralására, a bajnoki rajt előtt közvetlenül pedig támadónkat, Hadár Attilát. A megyeegyben ez még elmegy, na de az NB II-ben?! Aztán ott volt a légiósunk, Szaveljev esete, akit nem sikerült időben leigazolni, emiatt az első két fordulóban nem léphetett pályára. De a „csúcs" az volt, amikor a Szolnok elleni hazai meccsünkön könyöklésért kiállította a játékvezető a vendégek játékosát, Remilit. Mivel ő néhány fordulóval korábban is kapott piros lapot, visszaesőként súlyosabb, többhetes eltiltás nézett ki részére. Csakhogy a szolnokiak kérésére, makói szignóval olyan jelentés készült, melyben a sértett játékosunk „elismerte", hogy erősen rájátszott az esetre. Ez vicc! Ilyet nem lehet csinálni, ez minősíti a makói csapatot. Az elnök úgy állított be, mintha én lennék a makói fiatalok legnagyobb ellensége. Nos, ezzel kapcsolatban azt mondom: ennyi fiatalnak rajtam kívül senki sem adott lehetőséget. Az más kérdés, hogy még rengeteget kell fejlődniük. A meghatározó játékosok sorozatos sérülése miatt az ősszel kényszerűségből olyan feladatokat kaptak, amelyekkel egyelőre még nem voltak képesek megbirkózni. Persze ehhez az is szükséges, hogy az idősebbek, a húzóemberek jó teljesítményt nyújtsanak. Az előző szezonban ez nálunk sajnos nem volt így.

Újra belevágna

Felmerül a kérdés: a történtek után vállal-e a jövőben is edzői feladatokat Takács Zoltán?
– Bár fáj a búcsú, a velem történtek sem tántorítanak el a szakmától. De azt is tudom, itt, Csongrád megyében nem sok lehetőség kívánkozik. Az eredményeim miatt nem hiszem, hogy szégyenkeznem kellene, úgyhogy ahol értelmes a feladat, ahhoz adott a háttér is, akkor megint belevágok.

A szakmai igazgató nem lepődött meg

Csák Zoltán szakmai igazgató sajnálja Takács Zoltán menesztését, bár a döntés nem lepte meg.
– Az előzetes beszélgetések alapján nem ért váratlanul az elnökség lépése, hiszen Ménesi Gábor elnök és Zoli között a munkakapcsolathoz szükséges minimális viszony sem volt meg, és ez a folyamat sajnos visszafordíthatatlanná vált. De azt is tudtam, a csapat néhány meghatározó játékosa sem bízott már úgy az edzőben, mint korábban. Voltak, akik nyíltan, voltak, akik burkoltan véleményt is adtak ennek, és ez az elnökség fülébe is eljutott. Bár a döntést a magam részéről tudomásul vettem, annak meghozatalában nem vettem részt, azt azonban magam sem gondoltam, hogy a válás ilyen körülmények között zajlik majd le. Annak közlési módjától kategorikusan elhatárolom magam, az elnök úr részéről megfogalmazott indoklással pedig nem értek egyet. Azt gondolom, pillanatnyi eredménytelenségről valóban beszélhetünk, de a Takács Zoltán és jómagam vezetésével eltöltött két évad semmiképp sem nevezhető eredménytelennek, sőt: éppen az ellenkezője igaz. A fiatalok szerepeltetéséről azt azért elmondanám, hogy az elmúlt tizenöt esztendőben összesen nem kapott annyi ifjú lehetőséget, mint az elmúlt két évben. Zárszóként még annyit: a magam részéről köszönöm Zoli kétéves munkáját.