A szegedi atlétákkal nosztalgiáztunk, és a jövőt kutattuk

Az embernek sokszor támadnak nosztalgikus érzései. A napokban velem is ezt történt. Hónapok után ismét a Felső Tisza-parti stadionba vagy – ahogyan sokan emlegetik – a Szeol-pályára mentem. Nem a focistákhoz, hanem az atlétákhoz. Már háromévesen megfertőződtem a sportággal. Nem volt nehéz, hiszen édesapám válogatott atléta volt. A nagy öregek azt mesélték, öröm volt nézni, ahogy repült a gátak felett. Jó négyszázas gátas volt. Szóval már háromévesen, ha azt kérdezték tőlem, hogy mi leszek, ha nagy leszek, akkor az válaszoltam: atléta! Nos próbálkoztam a sportággal, de kevés sikerrel. Azért így is sok felejthetetlen élménnyel gazdagodtam. Az országos bajnokságoknak köszönhetően több klasszist is láthattam testközelből – néha mellettem elsuhanni –, sőt velük is edzhettem.

Nagyszerű versenyzők

Gyerekként csodálattal néztem, amint Rajniczer Lajos, Ladányi Zsiga, vagy Bolgár Tamás szétforgácsolta fejszével azt a bizonyos fát, aminek azóta már nyoma sincs. Ez két hatalmas vasra volt feltéve, és a fejük felett vágták. Egy biztos, jól csinálták, mert országosan is jegyzett dobóatléták voltak. Amikor elhaladtunk mellettünk, már annak örültünk, hogy köszönnek nekünk. A barakképületben öltöztünk. Most is áll. Ugyanúgy néz ki, mint húsz éve. Csak furcsa volt, hogy a mellette lévő biciklitároló üres. Bocsánat, állt benne két kerékpár. A mi időnkben, a 80-as években tele volt. Igaz, délután fél négykor már telt ház volt a pályán. Mindig kíváncsian néztünk be a hosszú öltözőfolyosóra, hátha találkozunk valamelyik Szeol-focistával. Mondjuk Gruboroviccsal, aki nagy kedvenc volt. Nos, ha ő köszönt nekünk, akkor azt büszkén meséltük, hogy visszaköszönt nekünk a nagy „Grubó". Most üresen kongott a folyosó. Igaz, minőségi felnőtt focink sincs.

Üres a lépcső

De nem volt senki a lépcsőn sem. Pedig ha azok a lépcsők mesélni tudnának! A legtöbb atléta megszenvedett rajta. Mindenki utált lépcsőzni. De a dombra sem futott egyetlen sportoló sem. Pedig a Taurus gumigyártól kapott gumicsík még most is felfelé kúszik. Mennyi szenvedést tud az okozni! Sokszor durrant be a versenyzők vádlija. No de ettől lettek robbanékonyak. A játékoskijáró sem változott. Kopott falak, drótháló. Nem feledem, amikor a tök utolsó Szeol – éppen hónapokkal ezelőtt írtam Orosházi Lászlóról és a bombagóljáról – megverte a nagy Fradit, Nyilasi futva menekült az öltözőbe, és sercintett egy hatalmasat. Lehet, hogy ezért málik a fal...

Kelemen Béla hangja

Mentem ki a pályára. Ekkor ismerős hangra lettem figyelmes. Kelemen Béla üvöltött. Micsoda versenyzői voltak. Elég csak megemlíteni feleségét, Szabó Erzsébetet. Egyeduralkodó volt 400 méteren. De a gátfutó Szopori Erika is verhetetlen volt. Nemzetközileg is jegyzettek voltak. Alexa Szabi, Marik Balázs, Hajdú Sanyi, Papp Évi, vagy éppen a saját öcsém, Süli Peti is szállította az országos bajnokságokról az elsőségeket. Egy halomnyit. És még sorolhatnám a jó atlétákat, a Volford Laci vezette hosszútávfutókat. Hosszasan. Szóval Kelemen Béla üvölt, Szabó Ecsa – bocsánat, de mindenki így szólította – melegítést vezényelt. Az az igazság, hogy most nem hozzájuk érkeztem. Menyhárt Zoltán invitált egy kis beszélgetésre.

Fanatizmus

Komolyan félelmetes, hogy mit művel a 33 éves tréner. Csak az atlétikának él. Tervez, szervez, edzést vezényel, szponzor után kajtat, versenyre utazik. Fanatikusan. Éppen a Szegeden edzőtáborozó, de Németországban dolgozó Kovács Gyula mondta rá, hogy ő az atlétika Teréz anyja. Persze, nincs már annyi atléta, mint a mi időnkben. De Menyhárt büszke arra, hogy hatvan igazolt sportolója van. A pályát látva, nem is gondolná az ember, hogy valaki engedi még atletizálni a gyermekét. Szegeden továbbra sincs rekortánpálya. Zentán és Szabadkán már a nyolcvanas években volt. Nálunk 2007-ben van egy csík. Száz métert lehet rajta futni, mást nem. Egy 400-as, 800-as, 1500-as hogy készülhet ezen? Sehogy! Gondolnánk mi.

A szegedi atléták nem foglalkoznak ezzel. Menyhárt edző vezetésével a nem túl egyenletes salakpályán róják a köröket. Közben a fiatal szakember meséli, hogy rálelt egy szuper tehetségre. A jövő tízpróbázója. Kormányos Dávidnak hívják, 14 éves, de olyan magas és jó felépítésű, hogy első ránézésre is azt mondja az ember: hú, ebből a srácból tényleg lehet valaki. Utána mesél Fórizs Katalinról – nem a volt edző, Fórizs Laci lánya –, Lóczi Eszterről – ő viszont a futballedző, Lóczi István gyermeke –, hogy mennyit fejlődtek. Egy volt orosz női kiválóság – a nevét nem tudtam meg, csak azt, hogy 400-on 51.16-ot futott – edzésterve alapján készülnek. Hogy jól, azt jelzi az az eredmény, amit a közelmúltban mért Menyhárt. Fórizs 58,88-at, Lóczi 60,24-et futott. Pedig még mindketten csak 15 évesek. De tehetségesek. Éppen életük versenyére készülnek.

Életük versenye

A hét végén Ljubljanában indulnak, a felnőtt Grand Prix mellett a fiatalok is szerephez jutnak. Nemzetközi klasszisokat láthatnak közelről. Egy biztos, hogy nagyobb munkára ösztönzi majd őket. Emlékszem, Peti öcsém, amikor a BS-ben Linford Christie-vel futott együtt, heteken át reggeltől estig csak edzeni akart.

Nem vonzó a sportág

Menyhárt éppen ezt hiányolja. Nincsenek Szegeden felnőtt atléták. Nem vonzó Szegedre igazolni, hiszen hiába van itt az egyetem, nem lehet normális körülmények között edzeni. Így pedig menekül mindenki. Menyhárt Zoltán viszont nem. Célja a 2012-es londoni olimpia. Szeretné, ha valamelyik versenyzője kijutna rá. Ha nem, akkor már 2016 lebeg a szeme előtt. Csinálja, és lemond mindenről, még a családalapításról is. Céljai vannak, nagy tervei. Irigylésre méltó a kitartása, a sportág iránti szeretete.

Amikor elköszöntem tőle, kifelé baktatva, azon tűnődtem, hogy megbecsüljük-e igazán ezt az embert? Tényleg fanatikus, de csak így lehet valamit csinálni. Az atlétikáért, a gyerekekért dolgozik. Ismerve a kitartását, beszélünk még a tanítványai sikereiről. Bár már most eredményesek, mert egy csupa szív edzővel készülnek. Jó nekik.