Mi lesz velünk? - gondolat a magyar férfi kézilabda-válogatottról

Kikaptunk a norvégoktól. Nagyon, kilenc góllal, ez pedig azt jelentette, hogy csomagolhattunk, indulhattunk haza, véget ért számunkra a férfi kézilabda-világbajnokság.

Nagy a baj? Válogatott szinten igen! Ami a kluboknál működik, az a nemzeti csapatnál nem. Vajon miért? Nagy rejtély, de meg kellene fejteni.

2012 óta tart a lejtmenet. Egy olimpiai negyedik hely után semmilyen eredményt nem tudunk felmutatni. A Londonban szereplő keretből még mindig jó néhányan meghatározó szerepet töltenek be, pedig lassan hét éve volt a szigetországi esemény.

Hol vannak a tehetségek? Hol vannak a fiatalok? Na ez az! Talán a 3B, a három szegedi játékos, Balogh Zsolt, Bánhidi Bence és Bodó Richárd az, akire nem lehet panasz, ők épültek be London óta leginkább a nemzeti csapatba. A többiek? Egy-egy felvillanásuk volt a vébén, de amint elkezdtek rájuk videózni, azaz készülni az ellenfelek, a kapusok, azonnal megették őket. Az, hogy volt egy jó meccse egy játékosnak, attól nem lesz még klasszis, hiszen Koplárovics Béla is villant egyszer, a Zete az ő góljával verte a Manchester Unitedet a labdarúgó BL-ben, de mégsem lett belőle semmi, klasszis meg különösképpen nem.

Dolgozni kell, tervezni, építeni. Persze, eredménykényszer van, ezt jól lehet látni a mai világban, mert egy gyengébb produkció után a közösségi média jóvoltából ömlött a játékosokra a népharag. Azt senki sem veszi el a fiúktól, hogy aki ott volt a vébén, az ne tett volna meg mindent a sikerért. A hajtás, a küzdés látszott mindenkin. Csak a tudás volt kevés. Ez pedig tanulható. Megfelelő edzőktől, hozzáértő szakemberektől. Eljött az idő, hogy azt, ami eddig jónak tűnt, le kell nullázni, egy új alapot kell letenni, új embereket találni, tervet készíteni. A magyar férfi kézilabda-válogatott tervét.

Hogyan? Miként? Kikkel? Itt már minden nap elvesztegetett idő, mert nagy a baj! Számottevő eredményünk nincs, ezt nem kell magyarázni. Lépni kell! Máris!