Elmúlt a vízilabda varázsa, visszavonult a többszörös bajnok szentesi játékos

– Meglepődve olvashattuk néhány napja, hogy Kövér-Kis Réka visszavonul. Mennyire nehezen hoztad meg ezt a döntést?

– Már az előző szezonban is érlelődött bennem ez az el­­határozás, de akkor még a Val­­dor Szentes vezetőedzője, Tóth Gyula, és a Szentesi VK szakmai igazgatója, Kis Gábor meggyőzött, hogy maradjak még egy évet a medencében. Az elmúlt fél évben viszont már tényleg éreztem, elvesztette a vará­zsát számomra a vízilabda. Ez pedig megerősítette bennem, hogy át kell adnom a helyemet a fiataloknak, mert sajnos már nem akkora élmény a játék. 

– Sokáig gondolkodtál a döntéseden?

– Végérvényesen januárban döntöttem el, hogy befejezem az aktív játékos-pályafutásomat. Voltak hullámhegyek és hullámvölgyek, de higgadtan átgondoltam mindent. Természetesen voltak álmatlan éjszakáim, sokat sírtam, de teljesen lezártam ezt a történetet, amely egy gyönyörű huszonöt év az életemből. Nem fáradtam el, de az élmény és a varázs, amit adott a sport, azt már nem kaptam vissza mostanában. 

Kövér-Kis Réka hétévesen ment először uszodába

– A mögöttünk hagyott szezonban még tudtad élvezni a játékot azért?

– Igen, de a vége felé már kevésbé. Amikor majd lemegyek az első OB I.-es meccsre, amin már nem kell bemelegíteni, csak felülök a lelátóra szurkolni a többieknek, na akkor majd biztosan hevesebben fog verni a szívem. Hétévesen kezdtem el vízilabdázni, az elmúlt huszonöt esztendő rengeteg lemondással járt. Kíváncsi vagyok, hogy civilként hogyan működnek majd a dolgok. Nincs bennem hiányérzet vagy keserűség, elégedett vagyok a karrieremmel.

Libabőr és könnyek máig

– Mely sikereidre emlékszel vissza a legszívesebben?

– Több olyan ikonikus pillanat van, ami rengeteget je­­lent számomra. 2000. február elsején vettem részt az első úszóedzésemen, három év múlva igazolt le a Szentesi Vízilabda Klub. 2008-ban az ifjúsági Európa-bajnokságon ezüstérmes voltam a magyar válogatottal, Győrben az olaszoktól kaptunk ki. 2010-ben először ünnepelhettem magyar bajnoki címet a Szentessel. Ami miatt viszont még most is libabőrös leszek és könnybe lábad a szemem, az a 2014-es bajnoki címünk, amit itthon nyertünk meg Tóth Lacival. Egy gombostűt sem lehetett leejteni a nyitott medencénk környékén, annyian voltak a lelátón. Az a mérkőzés a csúcsok csúcsa, de különleges helyet foglal el a szívemben a 2016-os LEN-kupa-bronzérem is. 

Nem veszíthettek

– Elevenítsük fel azt a mérkőzést, ami a csúcsok csúcsát jelenti ne­­ked.

– Itthon játszottunk mindent eldöntő meccset a bajnoki címért a Dunaújvárossal. Négy másodperccel a vége előtt kért időt Tóth Laci. Nekem kellett lövőhelyzetbe hozni van der Slootot, sikerült, belőtte. Jöhettek az ötméteresek. Mi­­után Catherina kiegyenlített, tudtam, hogy ezt itthon, ilyen eufórikus állapotban nem veszíthetjük el. És nem is veszítettük el, csodálatos si­­kert arattunk, felejthetetlen ünneplést csaptunk itthon kö­­zösen a szurkolóinkkal. 

Teljes a pályafutása

– Van bármiféle hiányérzeted?

– Nincs, hiszen amióta lekerültem az uszodába, minden évből van olyan emlékem, amelyre nagyon szívesen em­lékszem vissza. Korosztályos válogatott játékosaként felhúzhattam a címeres sapkát, nyertem magyar bajnokságot többször is, illetve a LEN-kupá­ban maradandót alkottunk. Köszönöm az játékostársaimnak, az edzőimnek, az elnököknek és a szponzoroknak, hogy segítettek bennünket. A piramis csúcsán pedig a legnagyobb elismerés a szüleimnek és a páromnak jár, hogy támogattak a vízilabdás utam során is.