Bánki Horváth Béla a 100 évesek világcsúcsára hajt

– Ilyen szép időben öröm lehet úszni.

– Ennél csodálatosabbat el sem tudok képzelni. A víz pedig maga a boldogság és a nyugalom. De tudja, mi a baj?

– Mi lenne az?

– Kevesen vagyunk. Tudom, hétfő kora délután van, mindenki dolgozik. De nézzen körül! Csodás napsütés, kellemesen meleg kora őszi idő, nyitott uszoda. Mi kell még? Ehhez képest hárman vagyunk most a medencében. Több nyugdíjasnak kellene itt úsznia.

– Az egészségükért?

– Még szép! Emlékszem, korábbi interjúimban már elmeséltem a jelmondatomat, miszerint addig úszom, amíg élek, mert amíg élek, úszom. Egy szegedi nyelvészprofesszornak, Péter Lászlónak mondtam ezt anno először, a Szegedért Alapítvány bankettján. Ő erre így reagált: hű, de jó kiazmus! Megtudtam tőle, ez a retorikában egy tükörképes elhelyezést jelent. És erre mondtam azt, ami a nyugdíjastársaimnak még fontosabb lehet, hiszen tudtam jobbat is: úszom, mert egészséges vagyok, de azért vagyok egészséges, mert úszom.

A víz maga a boldogság és a nyugalom. Ezt is vallja Bánki Horváth Béla, aki jelenleg a világ legidősebb szenior úszója. 96 évesen hihetetlen frissességgel és jókedvvel mesélt nekünk. Fotó: Kuklis István

– Minden rendben van az egészségével?

– Sajnos romlik a látásom. Látóideg-sorvadás, szürke hályog, zöld hályog. Soroljam még?

– Jaj, és így is egyedül járkál az uszodában?

– Ó, hát itt már csukott szemmel is menne. Azért a lányom be szokott hozni és ügyel rám.

– Képzelje, miközben az előbb úszott, egy nyugdíjas hölgy kérdezte tőlem, ön kicsoda. Elmondtam a nevét, és hogy világbajnok szenior úszó. A korára is rákérdezett, és alig akarta elhinni, hogy idén lesz 97 éves. Hüledezett, majd mondta, adjam át elismerését.

– Igen, van úgy, hogy nem akarják elhinni a koromat, ez a szerencsés genetikának és a rendszeres testmozgásnak is köszönhető.

– Na és a jókedvének. Látszik, hogy óriási szeretet veszi körül, akárhol is jár a világban. Budapesten a masters világbajnokságon ez különösen így volt, igaz?

– Leírhatatlan élmény. A Duna Arénában versenyezni pedig fantasztikus volt. A hajrá közben bemondták, hogy a 97. életévében járó magyar világbajnok közelít a cél felé, és ekkor olyan üdvrivalgás lett, amit a feleségem el sem akart hinni. A távot leúszva mosolyogva integettem a sok fotóriporternek és a közönségnek, aztán pedig körbejártam az arénát. Végig tapsoltak az emberek, felemelő volt.

Fotó: Kuklis István

– Ugye tudja, hogy 2020-ban a fővárosban lesz a szenior Európa-bajnokság?

– Persze, a menedzserem felhívta rá a figyelmem.

– Van menedzsere? Kicsoda?

– Az unokám. Mindent el tud intézni, angolul és németül kiválóan beszél, kísér mindenhová a világversenyeken, két éve Kazanyban is ő segített mindenben. Ő mondta, hogy az Eb-re még jó lenne kijutni, mert akkor már pont a 100 évesek közé kerülök, így könnyen tudnék korosztályos világcsúcsot úszni.

– Ez motiválja most?

– Jó lenne elérni, de majd meglátjuk. Ha megérem a versenyt, megpróbálom.

– Azért csak óvatosan!

– Ó, már most is az voltam. Budapesten nem kockáztattam, nem siettem. Egy számot le is mondtam, még a Hajós Alfréd uszodában, mert hűvös lett. Nem kockáztattam egy esetleges megfázást. Így esett, hogy öt számra neveztem, de végül csak négy arannyal tértem haza. Na de azok is szépen csilingelnek.