"A munka nem tesz tönkre, karbantart: én vagyok a bizonyíték" - A vásárhelyi Imre Bálint már a 100. év felé kacsingat

Manapság, hideg téli estéken, már csak takarónak használja Imre Bálint azt a subát, ami 9 hosszúfürtű magyar juh szőrös bőréből készült, és legalább 20-25 kilót nyom. Nem sok ilyen található már parasztgazdáknál sem.

– Még mindig járatom a Délmagyarországot, már legalább 60 éve, pedig most már csak a nagybetűket tudom elolvasni – fogadott a vásárhelyi Imre Bálint, aki június 29-én töltötte be 96. életévét. Mindkét fiánál tartottak ünnepséget, felkö­szöntötték, de ez a nap számára nem ünnep – inkább szomorú emlék.

– Borzasztó. Soha nem felejtem el. A feleségem 1991. június 25-én hunyt el, és a születésnapomon te­mettük. Azóta, közel 30 éve karácsonyfát sem állítok. De azt nem szeretem, ha azt mondják, magányos vagyok. Magam vagyok, de a gyerekek jönnek. Sándor fiam minden este, van, amikor itt is alszik – mesélte Bálint bácsi.

Gyerekek csínyei

– A gyerekek már korán ott téblá­boltak körülöttem, mikor dolgoztam. Nekem is korán kezembe ad­­ták a gyeplőt... Bálint fiam összeszedte és megette, amit azok a rontás tyúkok potyogtattak, hogy finoman mondjam. Kérdeztük az or­­vost, most mi lesz, azt mondta kicsit kötődve: ne adjanak rá, ne törődjenek vele, egészséges lesz, kipucolja a gyomrát. Sándor pedig az ivóvizes kantába – miután egyszer már ittam belőle – tette bele óvatlan pillanatban a labda formájú lócitromot. Mikor másodszor kóstoltam, éreztem, sűrűbb lett a víz. Nekem se romlott el a gyomrom... – mesélte nevetve Bálint gazda. Beszélgetésünkbe oly­­kor beleszóltak, káráltak a tyú­­kok, jött is rögtön a parancs Hattyú kutyának: – Fogd meg, hajtsd meg! És a pudli elzavarta a lármázókat.

Világháború, front nélkül

Katonának 1944. augusztus 28-­án, 21 évesen vonult be, és Szegedre került a tüzérosztályhoz. Akkor a szövetségesek már javában bombázták a megyeszékhelyt, és a rókusi pályaudvaron a detonációk ereje egymásra dobálta a vagonokat. Mindent, ami vele és társaival történt, feljegyzett egy kis noteszbe, de a memóriája is ki­­váló. Érdekesség, hogy katona­ként Horthy Miklósra, a nyilas puccsnál Szálasi Ferencre, a né­metországi kiképzés alatt Adolf Hitlerre, majd Rákosi Mátyásra is esküt tett.

– A Harmadik Birodalomban né­­met kommandírozás szerinti ki­­képzést kaptunk. A frontra nem ke­­rültünk ki. Szerencsére, a kutya mindenit! Akkor most nem ülnék itt, az biztos. A szövetségesek bombáztak, akkora lyukak tátongtak a talajban, hogy hatökrös szekérrel is megfordulhattunk volna benne. Ott voltam, nem a hasamból beszélek! – közölte Bálint bácsi.

Elmondta: 1945. május 2-án es­­tek amerikai fogságba, „akkor lát­­tam először négert, azért náluk is szolgált a puskatus, időnként jól elvertek minket vele". Először a szovjeteknek akarták átadni a ma­­gyarokat, végül elkísérték a csa­­patot Komáromig, ahol a néphadsereg vette át őket. Ez 1946 februárjában történt. – Még álmodok a háborúval és a nagy németorszá­­gi hegyekkel, akkorák voltak, mint az a fölleg ott – mutatott az égre.

Mindig akad dolog

Napjait akár unalmasnak is ne­vezhetnénk: mindennap 6-7 óra kö­­rül kel, kukoricát morzsol, darál az állatoknak, megeteti őket, ame­­lyek pillanatok alatt összegyűlnek a „dobolásra". Meg is mu­­tatta, és amit ottjártunkkor a tyúkok otthagytak, a birkák ették meg. – Mindig van valami dolog, gondoskodni kell róluk. Elférnek, felnőnek, és a csa­­ládban elfogy – mondta Imre Bálint. Annak idején bármennyire és bármennyiszer „gyóntatták", nem írt alá, nem lé­pett be a téeszbe – úgy is elvettek tőle mindent, lovat, kocsit, földet. Úgy fogalmazott: földje annyi ma­­radt, pár hold, „amennyivel betakarhatnak".

Ráncos kéz

– Rendszeresen tartottam és mindig szerettem a jószágokat, szerettem velük foglalkozni. A teheneket eladtam, most 2 disznóm, 7 birkám – az egyik már nálam született – és legalább 100 aprójószágom, tyú­­kom és kacsám van. A közhie­de­lemmel szemben a munka, a dolog nem tesz tönkre, inkább karbantart. Én vagyok a bizonyíték. Bár van baj is. Látja, a bőröm már nem olyan ruganyos, mint volt, ráncos a kezem. Néha úgy érzem, az erő is elszáll belőle. Sokat dolgoztam – mondta Imre Bálint. Azért abban maradtunk, a 100. szülinapján találkozunk, és koccintunk kedvencével, az Unicummal.