Álhadnagy öletett meg 56 férfit - száz éve ilyenkor román megszállás alatt állt Hódmezővásárhely

Nem kell kivonulniuk a trianoni békeszerződés aláírása után sem, hiszen Hódmezővásárhely területe Romániához kerül - legalábbis így tervezte a román hadsereg, melynek katonái berendezkedtek a városban 1919 tavaszán. Erről tanúskodik az a román térkép is, amit az Emlékpont kamaratárlatán állítottak ki: Makó és Hódmezővásárhely a határ keleti oldalán látható rajta. Április 30-án szállták meg a várost, sokat a háború által megtépázott lakosság nem tehetett ellenük - a hadba vonult 15  ezer vásárhelyi férfiból 2800 nem jött haza. Júliusban ugyan kivonultak egy kis időre, mert elterjedt a hír, hogy érkezik a Vörös Hadsereg - de ez végül nem történt meg, így visszajöttek.

Vittek mindent, még a Tornyai-képeket is

Az első világháborúban a legnagyobb veszteséget a Dél-Alföld: Békés, Csanád és Csongrád vármegye lakossága szenvedte el. Hódmezővásárhelyről 1914 és 1918 között közel 15 ezer férfi vonult hadba, akik közül mintegy 2800 katona lett a háború áldozata. Amíg Magyarországon a háború során a férfi lakosság átlag 3%-a pusztult el, Vásárhelyen 9,4 százalék - áll Szenti Tibor író, néprajzkutató Tömeggyilkosság Hódmezővásárhelyen 1919 című írásában.

Amit még elvittek. Lista a károkról az Emlékpontban.

2014-es cikkünkben írtuk: Az I. világháborút követő zűrzavarban, 1919-ben Hódmezővásárhely többször cserélt „gazdát". A vörösök helyére a franciák jöttek be Makó felől, utánuk a románok érkeztek. A bandákba tömörült román katonák zaklatták a tanyákon élőket, erőszakoskodtak a nőkkel. 22 emberük halt meg a Vásárhely környéki harcokban, a bosszú, megtorlás is mozgathatta a katonákat - talán ezért sem volt nehéz dolga a 25 év körüli Berényi Lászlónak. Az egykori magyar katona addig a tanyavilágban bujkált, de rövid időn belül a román hadsereg egyenruhájában került elő, és kinevezte magát rendőrparancsnoknak. Egy ideig kapóra jöhetett a megszállóknak, hogy valaki "elvégzi a piszkos munkát."

A románok, mint ahogy azt a megszálló hadseregek szokták, a rekvirálásban is jeleskedtek. Szenti Tibornak szólalt meg Kiss Ferenc szemtanú, aki az alábbiakat idézte fel:

„A parasztfiatalok „tambura bálakba" jártak esténkint. Így védeköztek, mert ahun 8-10 embör összegyütt, oda mán nem mertek bemönni a románok. Nappal végigjárták a tanyákat, és ahun szép nagy fák vol­tak, mögparancsolták, hogy vágják ki. Ezzel keresködtek. Eladták a saját zsebükre. A katonai őrjáratok fegyver utáni kutatás címin a ruhásszekrényöket dúrták föl, és főleg a nagylányoknak összegyűjtött, vadonatúj stafírungot vitték el. Úgy kifosztották a lakosságot, hogy péz helyött csak tojással löhetött fizetni. A dohánynak olyan nagy lött az ára, hogy ëgy tőtet dohányért ëgy tojást is adtunk."

Az Emlékpont kiállítását Nagy Gyöngyi történész állította össze. Fotók forrása: Emlékpont

Az Emlékpont sajtóanyagában az áll,

több száz vagonnyi gabonát, lisztet, több ezer élőállatot foglaltak le, leszerelték a világhírű Kalmár-rostagyárat.

A műértői véna is kidomborodhatott némely tisztben, mert Tornyai János több mint hétszáz festményét és rajzát is magukkal vitték.

Ha nem megy hozzá a lány, kiirtja a családját

Berényi László és állandó kísérője, Nagy Géza ebben is partner volt. A Wikipédia részletesen közli, milyen rémtettek írhatóak a számlájukra: járták a város házait katonákkal, névleg ellenállók után kutatva, gyakorlatilag fosztogatni mentek. A város gazdagabb családjaiból mondvacsinált indokokkal túszokat szedtek, akik addig nem szabadultak, amíg a hozzátartozók nem fizettek Berényiéknek. "Megérzés" vagy személyes ellenszenv is vezette, amikor letartóztatott embereket, a kínzásukban maga is részt vett. Erőszakkal feleségül vett egy hódmezővásárhelyi lányt.  Arany Mária egyszerű vásárhelyi lány volt, Berényi ezzel akarta hitelesebbé tenni magát a helyiek szemében. Egy korabeli lap így írt az esetről:

„Berényinek vasárnap volt az eljegyzése egy vásárhelyi lánnyal. Az eljegyzés nagy dáridó mellett folyt le…, a leány nem akart hozzá menni, azonban a leány szüleit azzal fenyegette meg, hogy ki fogja irtani az egész családot, ha a leányt nem adják hozzá."

Ha mindez nem lenne elég: a nevéhez fűződik Hódmezővásárhely történelmének legvéresebb tömeggyilkossága, amiről az Emlékpont kamarakiállítása is megemlékezik.

Aki szembejött, azt magukkal vitték

Berényi július 25-én egy géppuskás osztagot kért a város román főparancsnokától, Zerkovitz hadnagytól. A városháza pincéjében őrzött foglyok egy részével, összesen 47 fővel a város keleti határa felé indultak - a városban is fogdostak még össze embereket, így a tömeggyilkosság helyszínére, az orvos Nagy Dezső tanyájához már 56 fogollyal érkeztek. A foglyokat a Kutasi út mentén lévő Nagy-tanya közelében leterelték az útról, három embert rögtön a tanyánál agyonlőttek. A többieket előbb a Nagy-tanya pincéjébe zárták, majd onnan kisebb csoportokba rendezve kivezényelték a szántóföldre, ahol a golyószórós osztag végzett velük. Az kivégzetteket hevenyészve kiásott tömegsírba dobták. Kivizsgálás, eljárás, ítélet egy fogolynak sem adatott meg.

A  szomszédos Varga-tanya területén végezték ki Vékony Jánost, aki önmagát tolvajnak vallotta és azt kérte, hogy a többi becsületes embert ne alázzák meg azzal, hogy egy bűnözővel együtt kelljen meghalniuk. A vérengzés délután egy óráig tartott, ekkor a román osztag elhagyta a helyszínt és visszaindult a városba.

Szenti Tibor egy 2014-es megemlékezésen úgy fogalmazott: súlyos terrorcselekmény, tömegmészárlás történt. 56 tizenhat és hatvankét év közötti, zömében vásárhelyi polgárt géppuskáztak le a megszálló román katonák. Akadtak, akik még éltek, mikor eltemették, rálapátolták a földet. Mind szegények, nincstelen földművesek, iparos- vagy kereskedősegédek voltak, árvák maradtak utánuk. Az író Tömeggyilkosság Hódmezővásárhelyen 1919 című írásában további részleteket olvashatnak a témáról, és a 47 azonosított vásárhelyi mártír névsorát is megtalálják. Az 1906-ben született Tóth Jánosné a történetet így mesélte el a néprajzkutatónak 1989-ben: „A Nagy Dezső tanya mögött, befelé a parton állt a Ceglédi tanya. Itt dolgoztunk Szűcs unokatestvérömékkel, amikor géppuska kelepölést hallottunk. Alig később fegyverös román katonák gyüttek be hozzánk és kiterelték a férfiakat. Köztük volt Ceglédi Jani és a Szűcsök. Velük temettették el a kivégzötteket. Amikor a Vékony földre értek, mán ki volt ásva a nagy gödör. A foglyokkal előbb mögásatták a sírjukat, azután lűtték lë űket. A legtöbbnek a fejit lűtték szét. A kukoricalevelekön ott volt a sok vér, mög az agyvelő. Voltak, akik nem kaptak halálos lövést. Amikor rájuk húzták a földet, a föld még percökig mozgott fölöttük. Úgy köllött temetni, hogy a gödörbe ëgy sor embört raktak, azután rájuk ëgy sor földet, míg mindönki bele nem került."

Feláldozták, hogy ne sújtson le a népharag

Ez már a román városparancsnoknak is sok volt: elhatárolódott a "rendőrparancsnoktól", és letartóztatták. Addig Berényi „előretolt" végrehajtóként működött, olvastuk Szenti Tibor írásában, miközben a román parancsnokság a „háttérben" maradt - de ez nem mentette meg. Leltárba vették Berényi vagyontárgyait, egy részüket visszakapták a jogos tulajdonosok. Először azzal indokolta Berényi a vérengzést, hogy a pár nappal korábbi román kivonulás alkalmával a magyar lakosság megtámadta a román alakulatokat, néhány tisztet pedig meg is öltek. A városparancsnok azonban, félve a lakosság lázadásától, inkább Berényi feláldozása mellett döntött. Pedig - ahogy a Múlt-kor cikkében olvastuk - amikor vonult a menet, hiába kértek irgalmat és megbocsátást a város hitfelekezeteinek lelkészei, a román főhadnagy kijelentette, akik katonáira fegyvert fogtak, azoknak nincs kegyelem. A börtönben román tisztek alaposan összeverték, majd deresre húzták Berényit a fő téren, és ő 70, társa, Nagy Géza 25 botütést kapott. Ezután mindkét férfit agyonlőtték a népkertben, hogy a népharagot lecsillapítsák.

– Augusztus 4-én exhumálták a halottakat, úgy hallottam, 9 embert nem tudtak azonosítani. Nem felejtem el azt a történetet, hogy az események után Berényi Lászlót deresre vonták a Kossuth téren, az akkori piactéren, és minden érintett hozzátartozó megpálcázhatta. Kevesen éltek a lehetőséggel

– idézte fel lapunknak korábban a neki mesélteket Sajti Mihály, az egyik áldozat unokája.

A tömeggyilkosság egykori helyszíne ma a 47-es számú főút külterületi szakasza mellett fekszik, a helyszínen az áldozatoknak emlékművet emeltek. Úgy tervezték, a centenáriumra új emlékművet kapnak a mártírok, de a napokban írta meg lapunk, hogy egyelőre sehogy sem áll az ügy.

Ennyi maradt az egykori országból - de Hódmezővásárhely nem lett román terület.

Az archivnet.hu cikke szerint, ami a Csongrád és Békés megyei atrocitásokat dolgozza fel a román megszállás alatt, 1920. januárjában már világossá váltak az új országhatárok. A román hadsereg azonban a térségből csak március végéig vonult ki.

A tárlat része a román parancsnokság által láttamozott igazolvány, amely nélkül nem lehetett a várost elhagyni, illetve az igazolólapok, amelyeket a rekvirálás során az elvett jószágok fejében kaptak a megkárosított tulajdonosok. A tárlókban megtalálható az a kárbejelentési jegyzék, amelyet Tornyai János állított ki a tőle elvitt festményekről, illetve látható a korabeli részletes lista is a kifosztott Kalmár-féle rostagyárat ért károkról. Berényi kegyetlen cselekedetéről a helyi sajtó is beszámolt, s a korabeli újságok oldalai is megtekinthetők a Tóth Mihály és Hegyi Endre magángyűjtő, valamint a Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Levéltára segítségével létrejött kamaratárlat tárlóiban, az Emlékpont első emeletén.