Mobilkoldus voltam Vásárhelyen

Több mint 20 embert állítottunk meg, hatan odaadták a telefonjukat. Volt, aki azt mondta, szívesen segítene, de otthon felejtette a készülékét, más azzal védekezett, hogy nincs a kártyáján pénz.

Kíváncsiak voltunk, mennyire bízhatunk embertársainkban, illetve ők mennyire bíznak bennünk. Azzal a mesével állítottunk meg Vásárhelyen járókelőket, hogy lemerült a mobiltelefonunk, viszont sürgősen beszélnünk kell egy vállalattal – ezen múlhat a megpályázott munkahely –, vagy a mentőkkel, mert nem tudjuk, melyik kórházba szállították balesetet szenvedett testvérünket.

Tésik Attila fotóskollégámmal lapunk vásárhelyi, Kinizsi utcai szerkesztőségéből indultunk. Az első áldozat, egy bolti eladó vonalas telefont ajánlott, de néhány méterrel arrébb egy postás annak ellenére átnyújtotta mobilját, hogy már csak 300 forint volt rajta. A sajátomat tárcsáztam – később is így tettem –, ami fotóriporter kollégámnál csengett, felvette, és váltottam vele pár kamumondatot. A postás reményét fejezte ki, hogy megkapom az állást. Egy parkoló kocsiban ülő idősebb nő azt mondta, hogy hozzátartozói elvitték a készüléket, egy munkásruhás, kávét szürcsölő, cigit szorongató fiatalember viszont kerek perec közölte, hogy nem tudja kölcsönadni a mobilját. A Kinizsi és a Deák sarkán első szóra megkaptuk a telefont egy fiatalembertől. Egy nagyáruház előtt is próbálkoztunk. Egy középkorú férfi azt mondta, szívesen odaadná a mobilját, de csak 19 forint van rajta, egy idősebb hölgy azonban rögtön átnyújtotta, majd sok szerencsét kívánt a munkahely megszerzéséhez. Néhányan azt mondták, nem használnak maroktelefont, nem ahhoz a korosztályhoz tartoznak. A Dr. Rapcsák András úton, az Andrássyn és a Kossuth téren is találkoztunk azzal az érvvel: nincs rajta pénz, éppen hívást vár, céges a mobil, ezért nem adhatja kölcsön, de volt, aki közölte: ne haragudjak, de van a közelben fülke, telefonáljak onnan. A PMK-ban népművelőként dolgozó Terjékné Kaposi Andrea viszont kötélnek állt, neki lepleztük le először magunkat (igaz, kicsit véletlenül: saját mobil helyett sikerült egy csárdát csörgetni, meglepetésemben bemutatkoztam a vendéglátósoknak).

A Villeroy-nál dolgozó Uhl Lehel Béla (jobbról) szívesen kölcsönadta a telefonját, mert korábban ő is kapott hasonló segítséget ismeretlenektől. Fotó: Tésik Attila
– Bárkinek nem adtam volna oda, bizalomgerjesztő volt az arca, szimpatikus, hiteles a fellépése, valóban kétségbeesettnek tűnt, mint aki nagyon aggódik a testvéréért. Vadidegen még soha nem kérte tőlem az utcán a mobilomat.

A Villeroy-nál betanított munkásként dolgozó Uhl Lehel Béla nem gyanakszik, bárkinek kölcsönzi egy hívás erejéig a telefonját, erre több példát is mondott. Ő is került már hasonló helyzetbe, és tőle sem tagadták meg az ismeretlenek a segítséget. A városellátónál pótdíjazóként tevékenykedő Túri Krisztián is kezembe nyomta a mobilját, amikor előadtam a balesetes sztorit. Majd elárulta: – Szívesen segítek mindenkinek bármiben, ha tehetem. A mobilt is kölcsönadom, ha kérik. Hogy nem gondolok-e arra, hogy elszaladnak vele? Nem. Amennyiben megtörténne, utánarohanok, és ha elkapom, nem lesz jó vége – közölte kacsintva a férfi.

Sok a csibészség a mai világban

Többen is azt mondták, hogy otthon felejtették a mobiljukat, vagy eleve nem is szokták magukkal vinni. Koczka Sándorné indokolt is: – Tavaly ősszel a táskámból lopták el a telefont, vettem másikat, de azt már nem hordom magamnál. Ha nálam lenne, akkor sem adnám kölcsön, bárki bármilyen mesével előállhat, sajnos sok a csibészség a mai világban.