Akkor úgy volt...

Mikor is? Két év múlva lesz száz éve.
Belehabarodtam megint a nevelőotthonokba, kis könyvecskét is sikerült előmorzsolgatnom ujjaimból. Többször említem benne, hogy az ömlesztve nevelésnek messzemenően nem vagyok híve. Gyerekkorom kellemetlen kollégiumi tapasztalataira építem nézeteimet, amikor a szülői ráhatást úgy akarta ellensúlyozni az állam, hogy majdnem-majdnem janicsárintézeteket szervezett inkább. És ahol nem ellensúlyozni kellett volna, hanem pótolni? A kibicsaklás még veszedelmesebb – vallom most is.

Erre kaptam meg baráti közvetítéssel a szegedi Árpád nevelőotthon egykori igazgatójának – az egyébként szabadkőműves Füzesi Mártonnak – a Tekintetes Városi Tanácshoz 1910. október 12-én kelt, kézzel írott, 860/910 számú jelentését. Az „Árpádotthon" a jelentés értelmezése szerint az Országos Gyermekvédő Liga nevelőintézete volt züllött fiúk részére. Idézek belőle.

„Olyan kevesen vagyunk, hogy még az anyagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni" – mondta a legnagyobb magyar. És ha igaz volt ez a mondás akkor, sokszorosan igaz napjainkban – ismétlem, 1910-ben –, amikor részint a nehéz megélhetési viszonyok miatt, részint a meggazdagodás vágyától ösztönözve, a nemzetnek éppen a legmunkabíróbb százezrei keresnek a tengeren túl új hazát; amikor édes hazánk több vidékén az egygyermek rendszer pusztít; amikor a statisztica csalhatatlan kimutatása szerint a megszületett gyermekek 50 százaléka a kellő gondozás és ápolás hiányában egy éves koráig elhal, más nagy százaléka pedig elzüllik, nemcsak testileg, de erkölcsileg is. A gyermekvilág a nemzet virága, reménye egész jövője. Időnek előtte elhullott virágból nem lesz gyümölcs; satnya, gondozatlan virág pedig férges gyümölcsöt hoz."

Kicsivel később: „A Liga legújabb alkotása a Szegeden fölépített, szigorúbb nevelésre berendezett fiúnevelő intézete az Árpádotthon, melynek létesítéséhez a nemesszívű közönségen kívül hozzájárult Szeged városa 20 hold föld adományozásával, a szegedi Fehérkereszt-Egyesület 40 ezer koronát kitevő egész vagyonát átadta az építkezés céljaira, a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár pedig 20 ezer koronás alapítványt tett az ő nevére elkeresztelt pavillon felépítésére."

„Az Árpádotthon falu jelleggel épült. Áll egyelőre egy igazgatósági főépületből, 2 családi pavillonból. … Minden családi pavillonban lakik egy-egy nős tanító a maga családjaival, és a rábízott 22 növendékkel. És éppen ebben különbözik a mi nevelési rendszerünk más javítóintézeti neveléstől, hogy mi azt a családias nevelést, azt a meleg szeretetet akarjuk nyújtani, amelynek hiánya tette a gyermeket bűnössé. Mert a katonai szigorú dresszúra féken tarthatja, ideig-óráig elnyomhatja a rossz hajlamokat és bűnös érzelmeket, de mi szívéhez, lelkéhez iparkodunk férkőzni, hogy érzelmeit, gondolatvilágát megváltoztatva: belátásra bírjuk, s jó útra tereljük. E végből a családfők úgy élnek a gyermekekkel, mint a jó családban a szülők. Velük alszanak, velük társalognak, velük dolgoznak, szóval egy pillanatra sincsenek a növendékek magukra hagyva, hogy a jó példa látása soha meg ne szűnjék. Mert fő nevelési eszközünk a jó példaadás, a tiszta erkölcsös élet, az értelem kiképzése és a szív nemesítése mellett a folytonos munka. Akik eddigi környezetükben mindig csak rossz példát láttak, ám most csak jót lássanak. És ha a rossz példa vonz, miért ne vonzana a jó is? És ha a munka nemesít, akkor hisszük, hogy a legjobb eszköz van kezünkben célunk elérésére."

Érdemes lenne tovább olvasnunk, de most csak ennyire futja.