Homályt látni

Lehetetlenség egy ilyen szösszenetben, mint ami alább következik, bármi lényegeset elmondani arról, miért nem működik minálunk a nyilvánosság. Kezdhetnénk mindjárt azzal a szakmainak tetsző dilemmával, hogy muszáj röviden írni, ha azt akarjuk, hogy elolvassák, ám a dolgok sokkal bonyolultabbak annál, hogysem röviden lehetne érdemit mondani róluk. De hova jutnánk ezzel?

Folyamodjunk példákhoz! Csongrád megyében a közgyűlés fordult a miniszterelnökhöz, levélben, adna választ költségvetési kérdésekre. A miniszterelnökség nem válaszolt. Erről – előzményekről és következményekről – beszámolunk az újságban. Mit tud meg az állampolgár? Nem a nálunk már szokásos politikai beszédmódról, a süketek párbeszédéről szerez újabb tapasztalatot – ennél is rosszabb a helyzet. Azt látja, hogy „ezek", mármint a politikusok, szóba se állnak egymással. Ugyanezt élheti meg mindenki az egészségügyi reformkezdet bornírt beszédképtelenségét figyelve: a nevezetes RET-ek egy árva kukkot se szólnak vissza a miniszternek. Mindennek a tetején: a teljes ellenzék nem áll szóba a kormányfővel.

De talán mégsem ez a beszédképtelenség a legnagyobb bajunk. Hanem az, hogy mindösszesen csak ennek a tényét tudhatjuk meg. És semmit arról, hogy: valójában mi is nyomasztja a megyei közgyűlést? Pontosan melyik általa fönntartott intézmény megy mindjárt csődbe? És miért is? És hogyan lehetne ezt mégis elkerülni? Vagy: valójában miről is kéne egyezkedni a RET-ben? Egyáltalán: miért kell nekünk éppen most és éppen így a reformnak nevezett egészségügyi újítássorozat? Miért pont az ágyszámot kell csökkenteni? Receptdíjat fizetni? Mi lesz, ha mégsem? És mi, ha mégis igen?

A népeket kevéssé izgatja, hogy válaszolt a miniszterelnök a megyei közgyűlésnek vagy sem, és hogy a RET politikai dacból nem válaszol a miniszternek, vagy másért. A népeket alighanem egyre jobban az idegesíti, hogy nem tudnak informálódni a napi létüket érintő dolgokról és azok változásáról. Olybá tűnik, mintha az összes minisztériumból, plusz a miniszterelnök környezetéből kirugdosták volna a közönségkapcsolati embereket. Plusz az összes médiumból az újságírókat. Pedig nem.

Két eset van: vagy ez mind pocsékul működik, vagy a napi létet érintő dolgok és azok változásai – megmagyarázhatatlanok. És Franz Kafka, ha élne, most rólunk mintázná a homályt.