Máriás Jeromos

Máriás huncutnak akkor se mondanám, ha van annyi huncutság benne, fél sereg katona se rohamozhatna jobban. Belódult a villamosba, noha járásán nem látszott meg, hány maligánfok dolgozik benne, áradó szótehetsége azonban mindent elárult. Termetes Szűz Máriát tessékelt maga előtt, nem szóban, de a valóságban. Oda támasztotta a forgóhoz, és hitvány kerítő nem kínálná jobban portékáját, ahogy árulta mindjárt.
Papirosra nyomott megdicsőült szent volt, apró angyalkák zsongták körül.
Vászon csak hátulját támasztotta, és ott is szakadt volt. Nem derült ki, találta vagy vette, de az látszott rajta, szebb napokat is szolgált. Előkelő szalonban, vagy hálószoba díszeként igencsak régen. Lomtalanítás sodorhatta az utcára, valaki pártfogásba vette. Agyondíszített kerete is élemedett korát hirdette, avíttságát a csorbulások mellett a rákövesedett por még erősítette. Azt hihette Jeromos, minél régibb, annál kelendőbb. Kínálta fölszállónak, leszállónak, benn ülőnek, helyre leánkának, szakadt aggnak. Valamennyi rávetette csalfa szemeit, aztán el is fordult.

A piaci kikiáltásoknak is bővében volt. Az utolsó óránkkal is zsarolt bennünket. Hogy majd akkor hiába fohászkodunk közbenjárásáért, most meg kényesen másfelé forgatjuk fejünket és szemeinket.

Ha nem megy a bolt, váltani kell. Hirtelen ellenőrré változott: jegyeket, bérleteket kérem fölmutatni! Miután ezt az igyekezetét is a teljes sikertelenség koronázta, bevallotta hangosan, hogy ő is potyázik, neki sincsen se jegye, se bérlete, de az egészen más. Utána tíz-húsz forintokat kezdett tarhálni, legalább egy kiflire való érdekében. Vagy egy nyelet pálinkára. Mert a bort megvette, de itt a dél, ennie is kellene valamit.

Bizonyságul, hogy megvette, elő is vette nejloncekkeréből a kétliteres kannás bort, és jól meghúzta. Nem habozott, a száját elsőre eltalálta, és a nyeldeklője is szaporán járt. Közben azonban meglódult a forgóban Mária, mintha intené: elég már! Majdnem eldőlt. Kenetes hangon a Teremtőhöz fordult: Szólítottál, Uram? Megtámasztotta Máriát, megint ivott, de az a nyavalyás villamos a másik kanyarra fordult, és a szentkép megint meglibbent. Rá is szólt keményen, kitüntetett személyhez nem illő modorban: Állj meg, a fene essen beléd! És odakoppintotta a keretet a padlathoz.

Örülhettünk, hogy nem csavarosabb káromkodással illette. Föltámadt benne a bűnbánat, elkezdett hozzá fohászkodni, mintha máris az utolsó óráján lenne. Közeledvén a Cserepes sorhoz, hírül adta, oda viszi Máriát, és ha csak kétszáz forintot adnak is érte, szép nyereség lesz az is. Az út éppen kitelik munkaidejéből.

Le is szállt. Sokféle ember jár villamoson, el is felejtettem volna, ha másfél óra múltán, visszaúton nem láttam volna megint. Hogy megváltozott! Szótlan lett, fáradtan vánszorgott. Ennyire dolgozott benne a műbor. Kiölte belőle a huncutságot is? Följött megint a villamosra, le is ült, elöl valahol. Hű társa, Mária, még mindig vele volt. Kicsit megviselte ez a rövid idő őt is. Egybefogta szentséges orcáját a nejloncekkerrel, és az minden lépésre arcul veregette. Kiütötte a keretből, a vakkeret is lóbálódott már. A város közepén szállt le. Mozdulatán látszott, rendre utasította, hogy nyughasson. Sokan leszálltak, más várakozók is voltak odalenn, rázendített megint. Föl-le futkosott vele a tömegben, és fűnek-fának kínálta. Talán fél áron is adta volna már.

Csak ennyit tudok róla. Az én jegyem végig ki van fizetve, állomásom is arrébb van.