Nyakunkon a százdolláros olaj

Nyakunkon a százdolláros olajár – írtuk január első napjaiban, amikor egy alkusz határidős ügyletet kötött pár centtel a lélektani határ felett, így néhány száz dolláros veszteséggel kitörölhetetlenül belevéste a nevét a nemzetközi olajtőzsde történelemkönyvébe. Ő csinálta meg először a százdolláros olajat.

Nyakunkon a százdolláros olaj – írhatjuk most, tegnap ugyanis már 104-108 dollár között mozgott az ár. Nyolc hónap alatt azonban történt egy s más: július közepén például 147 dollárnál is többet kértek már az olaj hordójáért. Az akkori, nagyon pesszimista hangulatban kollégám is úgy vélte e hasábokon, hogy ez a 140 feletti ársáv még aligha a végállomás. De ez nem csoda, hiszen a jóslatokban 200-250 dollár is szerepelt, s osztották ezt a nézetet a világ vezető gazdasági lapjai is. (Májusban magam is 360 forintos lehetséges nyári gázolajárral riogattam a kedves olvasót, de szerencsére tévedtem.)

Mi történt július közepétől szeptember elejéig, bő másfél hónap alatt? Miért csökkent negyven dollárral az olajár? Ezt próbálja most megválaszolni a világ, s a dollár árfolyamának erősödésén túl az olajfelhasználás hosszabb távon tapasztalható mérséklődése – a vártnál szerényebb növekedése – is nagyon fontos. Csak két adalék: az USA idei, első félévi kőolaj-felhasználásának csökkenése a legnagyobb visszaesés 1982 óta. A második óriásfelvevő, Kína júliusban hét százalékkal kevesebb olajat importált mint 2007 júliusában – éves összehasonlításban itt „emberemlékezet" óta nem volt visszaesés.

Hosszabb távon itthon is számíthatunk az üzemanyagárak csökkenésére. Kérdés, hogy az olajár mérséklődése mikor „gyűrűzik be" a gázárba is. A hazánknak szállító Gazprom ugyanis az olajár alakulásától teszi függővé a magyar gáznagykereskedő által fizetendő díjat. Ha csökken, az jó hír nekünk, a fogyasztónak, s kevésbé az a közeli, beindításra váró mélyfúrású gázkutak tulajdonosainak, akiknek bizonyos gázár alatt már nem gazdaságos a kitermelés.

Üsse kő, egy kicsit később lesz Makó magyar Dallas.