Életünk szerves része

A ház mögötti hatalmas kert végében patak csordogál, amott az erdő kezdődik – időnként kíváncsi őz dugja ki az orrát a fák közül. A tökéletes csöndet csak a madarak füttye, esténként pedig a tücsökhadak zenebonája töri meg. A verandára kilépve hatalmasat lélegzünk, tüdőnket kitölti a friss vidéki levegő. Az orrunkat meg a trágyaszag, bumm, a finom ecsettel felfestett idill darabokra hullik.

Ez persze az élet velejárója, mondhatni szerves része: nem csak az ember éhes, a földnek is táplálék kell, méghozzá nem is akármilyen. Bármennyire is ügyeskednek a vegyészek, a talaj a műtrágya mellett igényli a hagyományos, szerves trágyázást is, szaghatás ide vagy oda.

Bár azon érdemes lenne elgondolkodni, mikor is terítjük a földeken eme nemes matériát. Történt ugyanis drága kisvárosomban – ami azért nem a fentebb vázolt klasszikus vidéki idill mintapéldája, de messze nem is iparváros – hogy egy kedves gazdálkodó úgy érezte, Szent István napja a legalkalmasabb arra, hogy földjeit beterítse az éltető masszával. Mi más kellene az ünnepi hangulathoz? Borfesztivál, tűzijáték, meg egy kis híg trágyaszag, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ahogy a földeket elöntötte az új életet serkentő anyag, a város levegőjét úgy árasztotta el a bűz, egyes helyeken olyan sűrűn hömpölyögve, hogy szinte rá lehetett könyökölni. Persze az általános népharag és a gyors városvezetői fellépés hatására azonmód betárcsázták a termőföldeken az anyagot, még mielőtt a polgártársak nekiálltak volna kiegyenesíteni a kaszájukat és kitört volna a bűzmentesítő forradalom. Hiszen a békesség is hozzátartozik a vidéki miliőhöz, nem csak a friss levegő.