A magyarok imája

Néhány nap múlva ránk virrad a Magyar Kultúra Napja. Az ünnep idén a szokottnál különlegesebb, hiszen éppen kétszáz esztendeje tisztázta Kölcsey Ferenc a Himnusz kéziratát Szatmárcsekén. A bicentenárium apropóján közös szavalásra invitálja a magyarokat határon innen és túl a Kulturális és Innovációs Minisztérium az összetartozás és összetartás jegyében. 

Vasárnap 17 órakor száz anyaországi és ugyanennyi határon túli gyerek szavalja majd együtt köztársasági elnökünkkel himnuszunkat az Országház főlépcsőjén. Ezzel egy időben Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Nagymegyeren és Zentán is elszavalják. A televízió élőben, körkapcsolásban közvetíti majd a szavalatokat, így bárki csatlakozhat akár a nappalijában is a versmondáshoz, erre buzdít is minden magyart a minisztérium. 

Himnuszunkat az elmúlt évtizedekben számos kritika és támadás érte, legtöbbször depresszív hangvétele miatt. Magam is hallottam már jó pár diskurzust arról, hogy „bezzeg más nemzetek himnuszából árad a büszkeség és az öröm, a miénk pedig csupa letargia”. Jómagam nehezen tudom befogadni ezt az álláspontot. Mindenekelőtt azért, mert Kölcsey köztudottan nem klasszikus himnusznak írta a verset, az csak a 20. században lett hazánk hivatalos himnusza. Az ihletért szemrehányást tenni pedig véleményem szerint nem túl következetes vagy bölcs dolog. Másrészt pedig talán nem is lehetne egy imádságnál illőbb himnusza annak az országnak, amelynek államalapító királya Szűz Máriának ajánlotta fel halála előtt a koronát. Harmadrészt pedig a kritikus véleményeket hallva mindig egy Kodály Zoltánhoz fűződő anekdota jut eszembe, akinek lényegre törő szavaival magam is mélységesen egyetértek. Amikor a zeneszerzőt Illyés Gyulával meg akarták bízni egy új, Isten nevét nélkülöző, szocialista himnusz megírására, Kodály tömören közölte: „minek? Jó a régi”.