Anikók, Ildikók

Egy átlagos napon délután négytől este kilencig mi, szülők vagyunk a gyerekekkel. Bár annak az utolsó órája úgyis közelharccal és birkózással telik (egyes családokban ezt fürdetésnek és altatásnak hívják), úgyhogy azt nem számolom, így ez egyszer négy óra. Reggel együtt jövünk fel a zigóta állapotból, és nagyjából hét körül válik értékelhető emberi lény belőlem és a kicsikből, onnan nyolcig pedig már csak egy óra marad. Tehát összesen öt óra – ennyit vagyunk ébren, aktívan együtt a gyerkőcökkel hétköznap. A többi az óvónőké, tanítóké, tanároké, életkortól függően.

Mi családilag túlnyomórészt az oviban vagyunk érintettek, ezért óhatatlanul is jobban felkapom a fejem, ha az óvónők helyzete kerül szóba. Ahhoz, hogy más is felfigyeljen rájuk, nyakukba vették Szegedet. Figyelemfelkeltő sétájukkal hét pontra akarták ráirányítani a fókuszt: kevesebb adminisztrációs terhet, nagyobb társadalmi megbecsülést, a pedagógiai asszisztensek napi munkaidejének csökkentését, a bérfeszültség megszüntetését, gyógypedagógiai pótlékot, az Oktatási Minisztérium visszaállítását és az óvodapedagógusok és a munkájukat segítő dolgozók 13. havi illetményének bevezetését szeretnék.

Magánemberként ezen kérések közül van, amelyiket támogatom, van, amelyiket nem, de abban biztos vagyok, hogy mindenképpen meg kellene hallani a hangjukat, mert olyan munkát végeznek, ami pótolhatatlan. Óvónőnek születni kell; az nem készül tucatszám, futószalagon.

Ezért is mérhetetlenül hálás vagyok az óvónénieinknek: innen is puszilom Anikót, Ildikót, sőt, minden ovis és szülő saját „Anikóját, Ildikóját”. De az én puszimnál többre van itt szükség: több figyelmet az óvónőknek.