Apró dolgok

Újságíróként gyakori résztvevője vagyok ismeretterjesztő és kulturális előadásoknak, pódiumbeszélgetéseknek, felolvasással egybekötött író-olvasó találkozóknak, könyvbemutatóknak. Rendszerint nagy érdeklődés övezi ezeket a programokat, népes a közönség. A közösségi élmény és a tél okán megszokott velejárói a köhögések, tüsszögések, orrfújások. Nem is okoznak különösebb bosszúságot a résztvevőknek. Az idei szezonban azonban számos alkalommal futottam bele olyan tapasztalatba, amelynek befogadói élményre gyakorolt hatását leginkább az iskolatáblán csikorgó körmök sikolyához tudnám hasonlítani. 

Rendszerint a hosszas kutatással kezdődik, mert valahogy mindig a táska legmélyebb zugában rejtezik a kis huncutság. A kitartó keresés csak a közvetlen környezetben ülőkben vált ki rosszalló pillantásokat. Aztán marokba kerül a vágyott tárgy, és óvatos mozdulattal kikerül a közösségi térbe. Elkezdődik a celofán hosszadalmas és nehézkes lefejtése. Ekkor már a műveletet végrehajtó előtti és mögötti három sorban is egyre többen kezdenek kényelmetlen fészkelődésbe. Ám a tekintet mereven az ölbe mered, és a kéz dolgozik tovább. A végső szakítás sosem megy könnyen, cukor és papírja ragaszkodik öleléséhez. Kötelékük hóhérja azonban nem adja fel. Ajkaihoz emeli a papírt, és egy nagy reccsenéssel beszippantja a toroknyugtatót. Már teremszerte tekeregnek a nyakak. Majd az utolsó fázisban szintén nagyon lassan, csikorogva visszakerül az árván maradt celofán a táska mélyére. Az előadás mehet tovább, a zárt szájüregben a fogakhoz koccanó cukorka már ismét csak a közvetlen környezetben ülők idegeit táncoltatja. 

Apróság ez, de a legapróbb gesztusok is képesek olykor nagy horderővel bírni. Távoli példa, de elég csak a Szár településen élőkre gondolni, hogy ragaszkodhatnak ahhoz az apró ékezethez. Némiképp talán hasonló a helyzet a cukorkákkal és a közösségi élményekkel is.