Vörös kód

Gyűlölök fázni, és az egyik félelmem a sok más mellett a hajléktalanság. Láttunk már nálam komolyabb és okosabb embereket is, akik valamiért az utcán végezték. Hogy ez miért alakult így, szerintem majdnem teljesen mindegy. Kár kutakodni, hogy ki volt a hibás. A piálás miatt lett-e valaki hajléktalan, vagy mert épp rosszul vált el, és a korábbi házastársa kihúzott alóla mindent, amit csak lehetett, vagy kicsinálták a bankok a múlt évszázad egyik legszemetebb dolgával, az erőltetett devizahitellel. Nem is tudom amúgy, hogy mióta élünk együtt a hajléktalansággal. Annyi biztos, hogy a szakemberek szerint a hajléktalanság a 19. század végétől folyamatosan nyomon követhető probléma hazánkban. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy nagyobb tömegben a fedél nélküliek a rendszerváltás után kezdtek megjelenni az utcákon.  Aztán pedig egyre csak szaporodtak, és mára már a mindennapjaink részei. Vagy úgy megyünk el mellettük az utcán, mintha nem is léteznének, vagy – akibe szorult egy kis emberség – segít nekik valamivel, leginkább egy kis apróval. És igen, ez a pénz általában alkoholra megy, de mi másra is mehetne? A napi összekoldult pár száz, vagy esetleg ezer forint éppen semmire sem elég. Jut belőle valami rossz minőségű ételre, meg még rosszabb borra.

Most viszont nagyobb a baj a korábbinál is. Elrendelték a vörös kódot, ami nagyjából annyit jelent, olyan hideg lesz, hogy aki nem tud hova bújni, megfagy az utcán az éjjel. És ilyenkor van szükség az olyan emberekre, akikről az alábbi cikk szól. Ők azok, akik segítenek az elesett embereken, és ráadásul nem csak ilyenkor, hanem az év minden szakában, időjárástól függetlenül. Nem sorolok neveket, meg szervezeteket, de köszönöm nekik, hogy megteszik, amit tudnak, sokszor helyettünk is,  azért, hogy még holnap reggel is élve lássuk az utcasarkon vagy a padon a téren az embert, aki mellett mindennap elmegyünk. És vagy ránézünk, vagy elfordítjuk a fejünket.