Az utókornak

Szeged egyik világhírű értéke a papucs. Sem a török, sem az árvíz nem tudta eltüntetni a lábbelit, melyet több évtizeden keresztül kékfestővel viseltek az asszonyok. Aztán a kor előrehaladtával más öltözetre váltottak, viszont népviseletként a mai napig fennmaradt, sőt a mai napig gyártják. Külön öröm, hogy ennek napja is van a megyeszékhelyen, hiszen míg az idősebbeknek emlék, addig az ifjúság számára újdonságként hat. Talán elsőre viccesnek is tűnik nekik ez az érdekes, ám ugyanakkor nagyon értékes darab, viszont biztos vagyok benne, hogy a lányok – még ha nem is beszélnek róla – titkon abban bíznak, hogy egyszer ők is belebújhatnak egybe. Rajtam sem volt még, kékfestő viszont annál inkább. Emlékszem az első néptáncos éveimre, milyen méltósággal viseltük a nagy szoknyát, és versenyt űztünk abból, kinek forog jobban tánc közben, anyukám pedig órákon át dolgozott a kötények, blúzok keményítésén, a kánikulában volt csak igazán nagy élvezet… De felvenni, és táncolni is benne, na az sem volt piskóta. Viszont nem kellett az öltözék méltóságteljes viseléséhez apróságnak lenni, tizenkilenc éves fejjel is pont olyan örömmel és izgalommal öltöttem magamra, persze a sorrendet betartva: harisnya, karaktercipő, blúz, kisszoknya, hajfonás, alsószoknya, és végül a felsőszoknya. Ma már a legtöbb gyerek ezt cikinek tartja, a lányoknál csak a csőgatya a menő, a fiúknak pedig eszük ágában sincsen csárdásozni, hisz az mégis milyen égő már. 

Ezek mind-mind olyan nemzeti értékek, amelyektől senki sem foszthat meg minket, viszont mi annál inkább az országot, ha nem rendezünk ünnepet ezeknek, legyen szó zenéről, táncról, vagy épp a papucsról. Szerves részei a magyar kultúrának, és erre minden adandó alkalommal fel kell hívni a figyelmet, az ifjúságot pedig ösztönözni kell arra, hogy elsajátítsák a néptáncot, a népzenét, és később majd gyermekeiknek is továbbadják a tudást. Csakis így maradhat fenn.