Búzavirág

Ki gondolta volna, hogy oda jut a világ, hogy az ember szíve vérzik egy gyomnövényért, ami mára Csongrád és Békés megyében majdhogynem a kihalás szélére került? Búzavirágot ma már alig lát az ember. Pedig a 70-es, 80-as években, megboldogult gyermekkoromban, még elképzelhetetlen volt az árokpart búzavirág nélkül. Ott virított a pipaccsal, szarkalábbal és kamillával. Ha még egy kis repce is került közéjük, igazi színorgiával kápráztatott el bennünket a természet. Ebből mára kiveszett a búzavirág. A kis gyom szépséges kékségéről még színárnyalatot is neveztek el.

Napjainkban térségünkben már csak Hódmezővásárhely, Nagylak és Tótkomlós környékén található egy-egy kis telep. A Körös–Maros Nemzeti Park próbálja menteni a helyzetet. Magot szednek, és olyan területeken szórják el, ahol nincs a közelben intenzív földművelés. A vegyszerek és a mechanikus gyomirtás tökéletesedése vezetett oda, hogy a búzavirágnak nem volt lehetősége a magját elhullajtani, amiből új növények sarjadtak volna.

Szurkolok a búzavirágmentő program sikeréért. Kell a búzakék az árokparti színkavalkádba. Ez a szemet gyönyörködtető kis gyom is a múltunk, örökségünk része. Ráadásul a búzavirág nem árt, még gyógynövényként is használták a népi gyógyászatban. Azért az nagy kár, hogy a mezőgazdasági vegyszerek a parlagfüvet nem sodorták a kihalás szélére. A minap láttam, hogy egy kukoricatáblában csak úgy hemzsegtek az emberes, közel 2 méteres parlagfüvek, amelyek már virágba szökkentek. Még egy-két hét, és növényenként akár 60 ezer magot is szerteszét szór majd a szél, és akkor még inkább jaj lesz az allergiásoknak a következő években...