Életet menteni

Ha valamelyik közeli hozzátartozóm máj- vagy veseátültetésre szorulna, azonnal felajánlanám a segítséget, ez nem kérdés. A kevés számú élődonoros átültetésről szóló cikkünk elolvasása után viszont eltűnődtem: ha én szorulnék transzplantációra, elfogadnám-e közeli hozzátartozómét? Nem tudok egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni erre a kérdésre, a pontos körülmények ismerete nélkül legalábbis biztos nem. Az állapotom súlyosságától, a transzplantáció nélkül túlélhető idő hosszától, a gyerekeim akkori életkorától, sok mindentől függ, hogy képes lennék-e bármelyik rokonom felajánlását elfogadni.

Korábbi nyilatkozatokból tudjuk, hogy a nem élődonoros transzplantációk száma is lehetne több. Hazánkban a jelenlegi szabályok szerint mindenki donor, halála után mindenkinek átültethetőek a szervei. Ha ezt nem szeretnénk, akkor erről kell nyilatkoznunk még a halálunk előtt. A halálunk után viszont a hozzátartozók is nyilatkozhatnak, és megakadályozhatják, hogy szerveinket mások megkapják. Én ezt nem tudom megérteni. Családtagjaimnak már évekkel ezelőtt megmondtam: halálom után nem tilthatják meg az orvosoknak, hogy átültetésre alkalmas szerveimmel megmentsék egy vagy akár több ember életét. Azt is megmondtam nekik, hogy az ő szerveik esetében én sem fogom ezt megakadályozni. A saját esetemben pedig a nem transzplantálható szerveimmel kapcsolatban is van kívánságom: azokat se temessék el velem, inkább kapják meg az orvostanhallgatók, használják tanulásra. Bár az orvostudomány elég gyorsan fejlődik nélkülem is, szeretnék hozzájárulni, hogy a gyerekeim és majd az unokáim életében a ma még kérdőjeles területek már ne okozzanak fejtörést.