Elfogadni

Szerencsés időszak ez az egyszeri újságírónak, egy aktuális választás mindig ad munkát, írnivalót. Szavazás előtt mehetnek a becslések, esélylatolgatások, utána meg szinte a végtelenségig lehet elemezni a történteket. A számok ide-oda forgatásával be lehet bizonyítani, hogy aki simán nyert, az tulajdonképpen önmagához képest alulteljesített, tehát veszített, míg mondjuk aki utolsó előttiként futott be, az valójában a kilenc és fél évvel ezelőtti kiskunnekeresdi időközi választáshoz képest megduplázta az eredményét, tehát nyert.

Sajnos azonban nemcsak a tízmillió labdarúgó szövetségi kapitány országa vagyunk, de a tízmillió politikai elemzőé is. Mindenki tudja a tutit, látja a következő öt év minden eseményét, és persze vérmérséklete szerint közli is ezt a világgal, hála a magasságos Mark Zuckerbergnek. A vélemények skálája roppant változatos. Akik vasárnap este egy becsomagolt bőrönd tetején ülve rettegve várták az eredményeket, azok már napokon belül apokalipszist, az ország végromlását, gazdasági összeomlást látnak, sőt, nekik már előre megvolt a jegyük valami nálunk fejlettebb demokráciatudattal rendelkező országba. Mások annak adnak hangot, hogy már megint hány százezer olyan tudatlan polgártársunk akadt, aki nem az alá a logó alá húzta az ikszet, ahova ők. Hiába figyelmeztettek, tépték a szájukat, nem hallgattak rájuk a balgák. Mindenki hülye, csak ők helikopterek, ahogy a régi vicc is mondja. És persze ott vannak a hurráoptimisták is, akik hétfő reggelre, de legkésőbb szerda délutánra várják a csodát és a nyugati életszínvonal azonnali beköszöntét, valamint Közép-Európa összes országának hozzánk csatolását.

De mi lenne, ha nem egymás választásával foglalkoznánk, és nem ez alapján ítélnénk meg egymást? A mosolygós boltoslány lehet, hogy fideszes, a szomszéd néni emeszpés, a haver, akivel focizunk, meg lehet, hogy jobbikos. Próbáljuk meg elfogadni a másik döntését, ne legyen ember embernek farkasa.