Érettség(i)

Utólag, három évtized távlatából már azt mondom: nem is volt ez olyan nagy dolog. 1988-at írtunk, és miközben eljött a szóbeli vizsga napja, megjelent örök kedvencem, a Lord zenekar első nagylemeze.

Mondanom sem kell, amikor ünneplő ruhában vizsgázni mentem a gimnázium patinás épületébe, a bakelitkorong ott volt a hónom alatt, aztán miközben az osztálytársaim idegesen járkáltak fel-le a folyosón, vagy épp a könyveket, füzeteket bújták, én behúzódtam az iskolakönyvtárba, hogy belehallgassak a régen várt albumba. Miközben odalent folytak a vizsgák, nálam dübörgött a rock.

Nehezemre esett otthagyni a hangfalat, amikor valamelyik osztálytársam felsietett az emeletre, hogy szóljon: most már én következem. Ettől függetlenül – vagy talán épp ezért? – jól sikerült a szóbelim.

Persze igazából tényleg csak utólag mondom azt, hogy nem volt ez olyan nagy dolog. Az érettségire bizony készülni kellett, nem volt elég az, amit az ember négy éven át tanult. Én különösen a matematikával izzadtam meg – a mai napig hálás vagyok néhai matektanáromnak, Baranyi Gizi néninek, hogy felkészített, és végül a vártnál könnyebben vettem az akadályt.

Manapság nagy viták folynak arról, milyen sokat változott a világ, és ennek fényében vajon a tudás-e a fontos, vagy a papír, ami azt igazolja. Én – megint csak három évtized távlatából – azt gondolom, a tudás az igazán fontos, de egy-egy fontos vizsga, a hozzá szükséges felkészülés, majd a vele járó feszültség legalább annyira szükséges ahhoz, hogy az ember végül éretté váljon az életre.