Kerékvágás

Ciklusának elején a miniszterelnök egymillió munkahelyet ígért. Igaz, hogy ezt tíz év alatt, de a rászorulók, illetve a veszélyhelyzetben vergődők csupán a munkahelyre és a millióra figyeltek. Azon már csak kevesen tűnődhettek el, hogy a kormányfő egyúttal azt is jelezte, legalább mennyi időre tervezi az újabb regnálását. Nos, az állások száma valóban szépen gyarapodik. Egyre többen dolgoznak. Magyarország jobban teljesít. Csakhogy a hazai munkavállalók egyre többen külföldön kapják a fizetést, vagy pedig közmunkások.

Természetesen baljósak a segélyvárás következményei. Egyrészt az otthon henyélő előbb-utóbb leépül, vagy a feketén dolgozók számát növeli (mindezt az egyéni képességeitől és lehetőségeitől függően). Másrészt miféle példát mutathat a fiatalabb generációnak, aki ahelyett, hogy reggelente munkába sietne, legfeljebb csak köszön az iskolába igyekvő gyerekének. Tehát a közmunka elvileg jó. Csakhogy...

A közmunkára általában szükség van. Azonban ennél a megállapításnál sem az elején, hanem a végén van a hangsúly. A közmunkának – még ha tanulással telnek is a közmunkanapok – akkor lehet tartósan értelme, ha a szükségszerű feladatokat végeztetik el az erre kényszerülőkkel, és nem csupán az állástalanokat próbálják eltüntetni az illetékesek. Ha a dologtalanok tényleg feladatokat látnak el, és nem pusztán alanyai a statisztikák kozmetikázásának.

Mondom, a közmunkára sokfelé szükség lehet, de a közmunka mindig csak átmeneti megoldás, nem munkahely. Nem egymillió állás, de még csak egy sem. Kicsit olyan (vagy éppen nagyon), mint amikor a katonaviselt férfiaktól azt hallom, hogy a seregben létezett az úgynevezett irányított szabadidő. Ebben is volt logika, hiszen a lézengő katonának zavaros ötletek juthatnak eszébe, de akkor és ott mindenki tudta: az udvarsöprés és levélgyűjtés csak átmeneti megoldás. Aztán mindenki visszatér a normális kerékvágásba. Most is ez kellene: a normális kerékvágás.