Kihívások

Ránéztem vasárnap reggel az Időkép térképére, és máris jól indult a napom. A szmogriadóval fenyegető riasztó értékek után narancssárga kör helyett a barátságos kék jelezte: nincs gond a levegő minőségével, 18 mikrogramm szálló port mértek egy köbméter levegőben. Lehet nagyot sétálni, nem hord le a lépésszámlálóm, hogy megint nem teljesítettem a beállított napi 10 ezres értéket. Sokat változott az utóbbi harminc évben viszonyunk a környezetvédelemhez, időjáráshoz, a túléléshez. Az ember nézi az elborzasztó tudósításokat a globális környezeti katasztrófákról, a szélsőséges időjárási jelenségekről – persze saját bőrén is érzi a lokális hatásokat –, és szégyelli magát, ha nem változtat legalább egy kicsit az életmódján.

Amikor olvastam, hogy ha a lakásban csupán egyetlen fokkal lejjebb tekerik a fűtést, évente 300 kilogrammal kevesebb szén-dioxidot bocsát ki a háztartás, ráadásul a költségei is 5 százalékkal csökkennek, a korábbi kellemes 23 fokról 21-re állítottam a termosztátot. Ha fázom, felveszek egy melegebb pulóvert. Nyáron sem kell folyton légkondizni, elég a pokoli hőhullámok idején néhány órára. Amikor már-már elégedetten gondolnék arra, lám, milyen környezettudatos vagyok, autót sem használok, akkor persze be kell ismernem, ennek az is az oka, hogy egy elfogadható kocsit nem engedhetek meg magamnak, egy tizenéves használt ronccsal pedig nem akarok folyton a szerelőhöz rohangálni. Miután már három biciklimet ellopták, maradt a tömegközlekedés és a gyaloglás.

Mivel ökológiai lábnyomunkat alapvetően meghatározzák közlekedési szokásaink, elég kicsi a lábnyomom. Ráadásul ma már alig használok nejlonzacskót, lehetőleg kerülöm az egyszer használatos eszközöket, a hulladékot igyekszem szelektíven gyűjteni. Zöldséget, gyümölcsöt leggyakrabban a helyi termelőktől, a Mars téri piacon vásárolok, marhahúst viszont már egyáltalán nem, és általában a húsfogyasztásomat is próbálom visszaszorítani. Bevallom, nekem ez jelenti a legnagyobb kihívást.