Lassan őröl

Két éve szinte meg sem száradt a festék a felújított szentesi gyermekotthonon, az állami kézben lévő épület fele egy augusztusi napon szénné égett. Illetve nem teljesen, „csak" a tetőszerkezet. De ez elég volt ahhoz, hogy se a bentlakók, se az iskolások ne tudják birtokba venni szeptembertől. A lakókat szétköltöztették több településre, az iskolások azóta is egy másik ingatlanban tanulnak. A leégett részről elejétől fogva azt mondta a fenntartó állami szervezet: hát persze hogy felújítják, nem is kérdés...

Aki látta, abban már két éve motoszkált a kisördög. Ha fel akarják újítani, miért nem vigyáznak rá? Miért hagyják, hogy facsemeték nőjenek ki a falakból? Hogy a beszivárgó víz tovább fagyassza, repessze a téglákat? De a hivatalos válasz újra és újra az volt: abban a romban egyszer még gyerekek tanulnak. Ha pár hete egy hivatalos levélben nem kérdezek rá a fenntartónál, még mindig boldog tudatlanságban élek. Pedig azóta bontják az egykori iskolát, hamarosan nyoma sem lesz, csak a lakásotthon újul meg, jöhetnek vissza a lakók. Akik közül – képmutatás lenne eltitkolni – jó néhány, nagyon nem oda való fiatalkorú pokollá tette a környék életét. A városnak az új tervről nem szóltak – végül is mi köze van egy önkormányzatnak ahhoz, hogy mi történik az egyik lakónegyedében...? A helyieknek, hogy nemsokára ismét jön a feketeleves...?

Lassan derülnek ki a dolgok ezen a tájon, apránként, ahogy – éppen emiatt jutott eszembe a történet – Luca széke készül. Kezdjünk hozzá hamar, ma van a napja, karácsonyra meglesz. Önállóan! Semmiképpen ne kérdezzünk hivatalos helyről, mert vagy majd csak húsvétra érkezik meg a sok ellenőrzésen átesett válaszlevél, vagy olyan útmutatást kapunk, hogy a székünkből végül fogpiszkáló lesz. Már ha, ahogy a székely viccben, el nem rontjuk...