Matt

Tényleg az van, hogy az ember azt valószínűleg elhiszi, amit lát, de amiről csak hallott, azt már nem biztos. Vagy legalábbis másként kezeli. Így voltam sok dologgal én is. Például a migránsválsággal. 2014–2015-ben még Budapesten dolgoztam, és amikor olyan hírek jöttek Csongrád megyéből, hogy gondok vannak a határon, mert túl sokan jönnek illegálisan, bólintottunk egyet az ottani munkatársakkal valamelyik biztonságos belvárosi romkocsmában. Ja, a vidéki kollégák túlgondolják a dolgokat, unatkoznak, meg egyébként is, valami anyagot adniuk kell, ezért fordultak rá erre, biztos nincs akkora vész. Ez meg is látszott, azaz nem látszott meg az országos híradásokon. Amikor már például a mórahalmiak vakarták a fejüket, hogy itt bizony baj van, és még nagyobb lesz, a budapestiek és az ország távolabbi részén élők elengedték a fülük mellett az érkező segélykiáltásokat. Aztán egyik pillanatról a másikra változott a helyzet.

Egyszer csak arra ébredtünk az egyik szeptemberi napon, hogy Budapest mattot kapott. A Keleti pályaudvart és a környékét egyik pillanatról a másikra elözönlötték a migránsok. Akkor persze már mindenki erre figyelt, a tévék rendkívüli híradókkal jelentkeztek, fontos lett a kérdés.

Az illegálisan az Európai Unió területére érkező és a legfontosabb magyarországi pályaudvart szabályosan megszálló migránsok lettek a téma, jó ideig. Volt, aki szerelmes lett beléjük, és itt tartotta volna mindegyiket, de a többség azért belátta, hogy tulajdonképpen néhány ezer ember elvágott minket Európától. Mert a pályaudvar leállt, Nyugat-Európába sem indultak vonatok, ahogy Békés megyébe és máshová sem. Foglyok lettünk a saját városunkban akkor. És sok mindenre ki lehetne még itt térni. Arra, hogy ezek az emberek végül továbbmehettek az áhított Németországba, hogy egy részük egy évvel később a kölni szilveszteren bebizonyítsa: lehet, hogy hamarabb kellett volna felépíteni a határzárat, és nem biztos, hogy Magyarországnál.