Mesevilág

Védtelenek, gyengék, de nagyon is szépek, életünkben sok szép emléket felidéznek – írja versében Antóni Sándor a mezei virágokról. Csütörtökön kisebb körutat tettünk a megyében, amely külön örömmel töltötte el a lelkünket. Az egész napos borongós idő után 17 óra körülre előbújt a nap. Már ettől mosolygott az ember, de ahogy haladtunk egyre távolabb a megyeszékhelytől, úgy szélesedett a mosolyunk. Pipacs, kamilla, szarkaláb, gólyahír – csodálatos mezők tárultak elénk. Mindszent határában amúgy is meg kellett állnunk egy munka erejéig, és amíg fotós kollégám kattintgatott, addig én egy nagy csokor mezei virágot gyűjtöttem. Ezt nem lehet kibírni! Aggodalomra semmi ok, bőségesen hagytam még másnak is, remélem, sokan túllátnak a szürke hétköznapokon, és észreveszik az út menti csodát. Legszívesebben ott maradtam volna még a szebbnél szebb virágok között, mert ez kihagyhatatlan. A lelkem is mosolygott. Jó néha kiszakadni a monitor és a billentyűzet mögül, és meglátni a világ apró örömeit, szépségeit. Ráadásul idén a csapadékos idő miatt tengernyi mezei virág nyílt – Csongrád megyének ezen részén legalábbis biztos –, és ahogyan a napsugarak megvilágítják, remek helyszínei egy-egy fotónak. Szerintem simán fölözi a Széchenyi téri magnóliát. Már csak azért is, mert itt nem kell félórákat várni, hogy sorra kerüljünk, és elkészülhessen az új, már-már sablon profilkép, elég csak lepattanni a drótszamárról, vagy az autóból kiszállni, és már készülhet is a fotó. De a legjobb, ha szánunk rá időt, és teszünk egy nagy sétát a mezőn, az az igazi feltöltődés. Mert ahogyan Wass Albert is mondta: „Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt."