Monszun

Egy hét alatt másodjára fordult elő velem, hogy gumicsizmát kellett húznom, hogy kijussak a házunkból, ugyanis bokáig süllyedtem a bejárat előtt terpeszkedő, kikerülhetetlenül nagy pocsolyában. Félreértés ne essék: nem tanyán lakok, még csak nem is külterületen, hanem egy lakótelepen. A környező csatornák azonban órákig nem képesek elnyelni azt a mennyiségű vizet, ami mostanában lezúdul.

Miközben hónapokig egyetlen csepp eső sem esett, az elmúlt hetekben szinte napi rendszerességgel kapjuk az özönvizet, olyan intenzív felhőszakadások formájában, melyet korábban jó, ha évi egy alkalommal láttunk. Meg persze a tévében, amikor különböző trópusi tájakról tudósítottak. Az idei év jól mutatja: valami nagyon megváltozott. És persze lehetett humorizálni a májusban még begyújtott kandalló mellett, hogy hol is az a globális felmelegedés, de ezek a villámárvizek is azt jelzik, a természet lassan tényleg az őt pusztító ember ellen fordul.

Tudósok évek óta kongatják a vészharangot. Olvadnak a gleccserek, trópusi betegségek törnek be Európába, egyre kiszámíthatatlanabbá válik az időjárás. Sokan azonban csak a vállukat vonogatják: úgysem tehetünk ellene semmit. Lassan egyébként tényleg igazuk lesz, hiszen a legfrissebb tanulmányok szerint 2050-re a globális felmelegedés miatt ez a folyamat visszafordíthatatlanná válik, hatására pedig a Föld egy jelentős része lakhatatlanná válik.

Akkor már vélhetően az lesz a legkisebb problémánk, hogy gumicsizmában kell eljönni még városon belül is dolgozni. De jó eséllyel azon is kár lesz problémázni, mi lett volna, ha komolyan vesszük az évtizedek óta hangoztatott figyelmeztetéseket, amikor még lett volna esélyünk változtatni.