Délmagyar logó

2019. 07. 18. csütörtök - Frigyes 15°C | 25°C Még több cikk.

Nincs párja

JEGYZET - "A szegedi nők papucsuk sarkával támadtak a tolakodó basára."
Mindig öröm arról írni, hogy ami érték, azt megőrzik és megmutatják a világnak. A szegedi papucs lesz a Mesterségek Ünnepe főszereplője a budai várban: a papucs, amelyről azt tartja a mondás, hogy nincsen párja. Jó ideig nem is volt, mondta korábban maga Rátkai Sándor szegedi papucsosmester, akinek a keze alól több mint 70 ezer pár szegedi papucs került ki. Még inaskorában is egyszerű bársonyból, hímzés nélkül készültek ezek a lábbelik, és „forgatósak" voltak, nem különbözött a jobb láb a baltól. Csak bele kellett ugrani, és lehetett menni a dolgunkra – például törököt verni. Kapcsolódik ugyanis a szegedi papucshoz egy történet a török megszállás idejéből: ha nem ismerik Hóbiárt basa legendáját az erényes szegedi menyecskékkel, most elmeséljük.

A papucs szó oszmán–török eredetű, a török hódoltság alatt, a 16. század második felében bukkant fel a magyar nyelvben. Előfordul egy helyi „népmondában" is, amely úgy indul, hogy Hóbiárt basa szeretett volna közelebb kerülni csinos szegedi menyecskékhez. A szegedi nők nem viszonozták az érdeklődést, papucsuk sarkával támadtak a tolakodó basára – akkora verést kapott az asszonyoktól, hogy nem élte túl. Sovány vigasz, hogy később utcát neveztek el róla.

A 17. században magas és alacsony sarokkal is viselték ezt a legendás lábbelit, volt gyöngyös, flitteres, asszonynak és embörnek való. Jóval később, amikor már hímzés, bojt, szalag került a papucsokra, megszűnt a forgatós rendszer, de a mondás a páratlan papucsról maradt.

Na meg az sem változott, hogy jó nagyot lehet vele ütni.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Otthon

"Nyomomban használt papírzsebkendő-kupacok, szemeim vérben úsznak." Tovább olvasom