Otthontalálkozó

Az otthon nagyon intim szó, fogalom. Az a hely ahol jól, biztonságban érezzük magunkat, szeretünk lenni. Ez lehet egy lakás, egy ház, egy város, egy ország. Ahova hazajárunk, odahúz a szívünk – mert az otthonunk.

Nehéz lehet annak, akit erőszakkal elhurcoltak valahová, megölték, vagy meg akarták ölni, és ez mind azért történt, mert az otthona (nemzete, hazája) elárulta, elüldözte, elvitette. Ez történt a magyar zsidósággal (is) a második világháborúban. Akadtak, akik túlélték a holokausztot, vagy ahogy ők nevezik, a soát – teljes pusztulást, kiírtást jelent –, és visszajöttek. Hazajöttek. Furcsa ezt leírni, azok után, ami történt velük. Visszajöttek Magyarországra – ezt még sok országra vonatkoztathatjuk –, mert továbbra is a hazájuknak, az otthonuknak tekintették, tekintik és Izrael megalakulása után sem távoztak. Nem felejtenek, a sebek nehezen vagy egyáltalán nem gyógyulnak, hozzátartozókat, apát, anyát, testvért, gyereket, nagyszülőket veszítettek el. Nem beszélve az elrekvirált javakról. Nem maradt semmijük – csak az életük. Ezzel tértek haza, oda, ahol el akarták venni tőlük.

Ez semmihez sem hasonlítható bizalom. Lehet, hogy kicsit még most is félnek, de itt élnek közöttünk, pontosabban velünk. A vásárhelyi zsidó elemi népiskola egykori, túlélő nebulói is, akik a hétvégén tartották hagyományos, úgynevezett otthontalálkozójukat az egykori suli épületében. Meséltek, neveket és történeteket idéztek, sírtak, nevettek. Jól érezték magukat. Itthon vannak – az országban, a megyében, a városban, a volt iskolában. Idehúz a szívük. Mert ez volt és ez maradt az otthonuk. Az otthonunk.